Na sziasztok…
Nincs most olyan sok időm, bocsi, nem tudom használni túl sokáig ezt a laptopot, egy zélandi travellertől kértem kölcsön, és egy rezervátum irodájában vagyok rádugva a netre… Szóval egy gyors élménybeszámoló… Persze megint nem tudom hirtelen, mivel is kezdjem…
Először talán még visszatérnék arra az ominózus birkanyírásra, amit már a múltkor is említettem… Hát mit mondjak, felejthetetlen volt… „Ez férfinek való munka ám” – így kezdte a farmer… „Az volnék” – mondtam erre én, és csak reménykedtem, hogy nem birkákat kell majd a hátamon felcipelni mondjuk a padlásra… Hát, tényleg nem… A birka nyírásánál kellett segédkezni… Adva volt egy rakás birka egy elkerített kifutón… Egy pali lemosható festékkel megjelölte azokat, akiknek megérett a sérója a vágásra, egy másik palinak meg ezeket a megjelölteket kellett odaterelni a nyíróemberhez és ott lefogni, míg megkopasztják őket… Na ez a másik pali voltam én… Ez így nem hangzik túl bonyolultnak, de hamar kiderült, hogy nem is olyan egyszerű… Először is a birkák valamiért azt hiszik, hogy a nyírást nem fogják túlélni (nem emlékeznek a kis mogyorónyi agyukkal arra, hogy a múltkoriba se haltak bele, hiába na, nem ők az állatvilág einsteinjei), ezért aztán minden igyekezetükkel azon vannak, hogy megússzák a dolgot… Úgyhogy minden egyes példányért hajtóvadászatot kell indítani, és ezek a kis szarháziak baromi fürgék… Először persze bénáztam is eleget, de aztán kezdtem kiismerni őket, rájöttem a menekülési taktikájukra… (Ami persze nem volt túl bonyolult, nem agyaltak rajta hetekig a farm tervrajzát nézegetve, előkészítve a szökést…) Úgyhogy egy idő után hamar lépre tudtam csalni őket… De egy-két kék foltom még azóta is emlékeztet rájuk…
Egyébként most a világ egyik leghosszabb túraútvonalán kerekezek, 12oo km, az óceánparti Cape Jervistől indul, át a nemzeti parkokon, rezervátumokon és szőlőföldeken keresztül egészen fel a Flinders Rangers hegyvidékéig… Gyönyörű a táj, patakos-tavas, dimbes-dombos, erdős-völgyes… Esténként hihetetlen itt kóborolni, mikor feléled a vadon… Érzem, ahogy körülölel a természet, a növények és az állatok, az illatok, a hangok és zajok… Érzem, hogy felpezsdül a vérem, mikor levelek súrolják az arcomat és szempárok villannak rám a sötétből, mikor minden él és mozog körülöttem… Tegnap is egy oposszumon majdnem átestem, a lábam előtt sertepertélt éppen, mellettem karnyújtásnyira egy kenguru rágcsált valamit, felettem egy faágon meg egy koalamama figyelt, hátán a bébijével… Leültem egy földkupacra, és csak élveztem, ahogy egybeolvadok a természettel, egyszerre lélegeztem vele, egyszerre dobbant a szívünk…, egyszerre csak hirtelen felpattantam, mint aki termeszvárra ült… Mert termeszvárra ültem… Gyorsan lesöpörtem a kis rohadékokat a nadrágomról, majd egy „kurva hangyákok” kiáltással odébbálltam… Hát istenem, nem szerethetek minden teremtményt…
Amúgy most olvastam a Lonely Planetben, hogy a világ 15 legveszélyesebb mérgeskígyója közül 10 itt él… Na nem pont itt a környéken, hanem az egész kontinensen… Meg egy rakás mérgespók… Mondta is a farmer, hogy „take care”, csak óvatosan… Jó, majd szétnézek, mielőtt a járdáról lelépek az úttestre… Ez a városban működik, de a vadonban hogy a francba vegyek észre egy jobbról nagy sebességgel érkező kivilágítatlan pókot?… Reménytelen… Ha megcsíp, megcsíp, akkor úgy jártam…, peches ember ne menjen a jégre, nem igaz?…
Amúgy az abokkal (abo=aborigin) jól kijövök, még a Kangaroo Islanden volt az első komolyabb találkozásom velük, mikor az esti tábortűznél egyszer csak megjelentek négyen didgeridookkal… Na persze nem pucéron, kifestve, nem a törzsgyűlésről jöttek éppen, ezek már azért szocializálódott bennszülöttek voltak, farmer, póló, de persze a miheztartás végett ott figyelt a kezükben a didzsi… Nem mintha anélkül lebarnult turistának néztem volna őket… Egyébként már a szagukról könnyen felismerhetőek, ezt most nem bántásból mondom, de így van… Ráadásul olyan különleges és intenzív illatot árasztanak (egyesek szerint egyszerűen csak büdösek), hogy az errefelé mindenkit halálra idegesítő, állandóan az arcod körül zümmögő, füledbe, orrodba, szemedbe, szádba belemászó, csípő tűzlegyek (firefly) az abokat messzire elkerülik, nem bírják a szagukat… Úgyhogy a legjobb légyriasztó, ha egy aboval vándorolsz együtt, jó szorosan… De egy másik fajta legyet meg orr- es fültisztításra használnak… Egyszerűen csak hagyják őket bemászni az orrukba, fülükbe, ahol a legyek pedánsan kitakarítanak, fényesre suvickolják a falakat, felmosnak, portalanítanak, kiviszik a szemetet… Hát, mikor én elképzelem, hogy ezek a kis rovarok másznak bent az orromban, esetleg fel egészen az agyamig, aztán ott zizegnek napestig, hát attól feláll a szőr a hátamon… Hiába na, más kultúrák, más szokások. Én inkább kifújom az orromat… Bár attól meg lehet, az abokat rázza ki a hideg…
Egyébként majd meglátogatom az aboriginal landeket is, ahol viszont tényleg teljesen civilizálatlan körülmények között élik ősi törzsi életüket… Ide hivatalos engedélyt kell kérni a belépéshez, regisztrálnak, előre meghatározzák, hogy meddig tartózkodhatsz ott… Nehogy esetleg nyomod vesszen… Nem is ajánlott egyedül kóborolni arrafelé… De legfeljebb addig majd összeszedek egy abo szépséget… Na az, ami viszont nem létezik… Eddig legalábbis még nem láttam… Még én is szebb nő lennék háncsszoknyában, mint ezek a szegény abo lányok… Akkor már inkább egy koala…, azok nagyon tetszenek…
Na jól van, most be kell fejeznem, majd legközelebb folyt. köv….
Kuitpo Forest, South Australia, május, 25-35 fok (mikor hogy)