Ausztrália
„Márpedig ilyen állat nincsen!” – mondta a székely, amikor életében először látott zsiráfot. Na, én is ugyanezt mondtam hitetlenkedve arról a kekeckedő vámosról, aki a darwini reptéren kapcsolt le, miután Szingapúrból hatórás viharos-villámlásos-légörvényes repülés után este tízkor kényszerleszállással landoltunk. A vámvizsgálatnál csapott le rám a nagydarab baromarcú (ha már rút, legyen kövér?), valamiért kiszúrt magának, félreállított, aztán kipakoltatta az összes cuccomat, és módszeresen átkutatott mindent. Annyira módszeres volt, hogy átnézte a digitális fényképezőgépem többszáz fotóját, valamint elolvasta a mobilom összes sms-ét is, és miután rábukkant egy Ulinak írt üzenetemre – melyben a nimbini kenderszüretről tudósítottam –, diadalmas arccal hívta a narkóosztagot, akik egy kábítószer-kereső kutyával vizsgáltak tovább. A kutyussal hamar lepacsiztam, egyből levette, hogy nincs velem gáz, nem a külsőmből ítélt, mint a nagyokos egyenruhások. Persze azért a gazdája unszolására kötelességszerűen többször is végigszimatolt mindent, aztán jobb híján lehorgonyzott a lábamnál, rámnézett várakozón, azt hiszem, játszani akart. Mielőtt fogócskázni kezdtem volna vele, a vámos az arcom elé tolta a hátizsákom oldalzsebéből előkerült fél zacskó pisztáciámat. Hát ez meg mi? – kérdezte vádlón. Maláj cucc – vallottam be – egy utcai árustól vettem, mindig feldobódom tőle. Nem tudtam, hogy tiltólistán van. Hát pedig azon volt. Ausztráliába ugyanis tilos bármilyen élelmiszert behozni, beleértve a mogyoróféléket, pisztáciát is. Kemény pénzbírság és az áru elkobzása jár érte. Nos, valamiért nálam mindkettőtől eltekintettek, nyilván nagyobb fogásra számítottak, úgyhogy végül, több mint két óra szívatás után, éjjel fél egykor nagynehezen beengedtek az országba.
Pisztáciát ropogtatva sétáltam be a városba, másfél óra alatt (mert a repterek ugyebár mindig kint vannak a francban), aztán egy parkban hálózsákba bújtam és álomba merültem. Nemsokára arra riadtam fel, hogy vízpermet söpör végig rajtam, aztán pár perc múlva megint. Időközben ugyanis bekapcsolták az öntöző-berendezést, ami lassan körbeforogva, a fűvel együtt időnként engem is végiglocsolt. Én viszont olyan hullafáradt voltam, hogy úgy döntöttem, márpedig innen fel nem kelek, legfeljebb vizes leszek, na bumm. És aludtam tovább. Reggel mint egy ázott ürge, csuromvizesen ébredtem, de a Nap egyre melegebb sugarai félóra alatt hálózsákostól megszárítottak. Igaz, hogy július eleje volt, ami Ausztráliában már javában a telet jelenti, de itt a tél kicsit más, mint otthon. Először is nincs mínusz, nincs fagy, nincs hó (csak a hegyekben nagyritkán), eső viszont van, néha nem is kevés, szóval amolyan őszies itt a tél. Délen kicsit hűvösebb, 15-20 fok, Északon viszont (pl. Darwin,Kakadu) 25-30, ott szinte örök nyár van. Nyáron meg (decembertől februárig) kánikula, 30-40 fok.
Szóval miután a Nap jól felmelegített, becserkésztem a környéket. Darwin egy barátságos kisváros, semmi felhőkarcoló, semmi tömegnyomor, ellenben van tengerparti sétány, sok hátizsákos utazó, meg jó sok aborigin. És ott van a szenzációs Mindil Beach Sunset Market. Na, az megér egy misét. Amint az a nevéből is kiderül, tengerparton van és naplementekor, már ez önmagában elég ütős. De ehhez még hozzajön, hogy a Bahia-szerű indiai, indonéz, aborigin stb. kirakodóvásáron mindenféle ázsiai étkezde is kínálja a finomabbnál finomabb falatokat, és a kulináris gyönyörök mellett még jobbnál jobb zenekarok alkalmi koncertjet is élvezhetjük, a számtalan utcazenészről már nem is beszélve. Szóval színes vásári forgatag, mennyei illatokkal és ízekkel, vérpezsdítő muzsikával, egzotikus áruválasztékkal (pl. preparált cápafej, krokodiltojás, fúvócső), mindez a parti pálmafák alatt, csodás panorámával, az óceánba bukó vöröses napkoronggal. Ráadásul kifogtam az egyik legnagyobb ausztrál nemzeti ünnepet, az általam eddig látott legnagyobb szabású tűzijátékkal, amit a parttól nem messze lehorgonyzott hajókról lőttek fel. Különösebben nem vagyok oda a tűzijátékokért, mondhatni hidegen hagy a nagy látványos durrogtatás, de ez alkalommal valami olyat láttam, hogy tátva maradt a szám. Meg se próbálom leírni a látványt, esélytelen, legyen elég annyi, hogy az otthoni augusztus 20-i tűzijáték csak egy kis karácsonyi csillagszórózás ahhoz képest, amit itt műveltek. Szemkápráztató, sőt megkockáztatom, tudatmódosító volt, mintha valami hallucinogén szer hatása alatt lettem volna. (Nem voltam.) És még éjjel, egyedül a parton, a csillagos eget bámulva se szűnt meg a varázslat.
Reggel aztán irány a vasútállomás, ismét átszeltem a kontinenst Darwintól Adelaide-ig (3000 km), ismét két nap bámészkodás a vonatból, naplóírás, ismerkedés a többi hátizsákossal, tapasztalatcsere, sztorik, tippek. Adelaide-ben aztán Uli egy kis welcome-drinkkel és újdonsült barátnőjével, az új-zélandi Abbey-vel fogadott, később meg átjött a szomszédból Steve és Mandy is, ők ígérték azt a kis házfelújítási melót, amiért most tulajdonképpen erre vettem megint az utam.
Másnap (kissé másnaposan) útra is keltem velük a terepjárójukon a szomszédos államban, Western Australiában, a tengerparti Bremer Bay-ben található nyaralójukhoz. Azt kellett egy kicsit helyrepofozni, festés-mázolás, tetőjavítás, padlócsiszolás, ilyesmi. Meglepetésemre kiderült, hogy mindegyikhez konyítok valamit, nem is keveset, persze nem úgy, mint Mekk Elek, nekem tényleg ment a dolog, meg is voltak nagyon elégedve velem, de én is magammal. Esténként meg elborozgattunk-pipázgattun a teraszon, hétvégén kirándulás a környező természetvédelmi területekre, mangrove mocsarakhoz, fókákkal teli korallzátonyos öblökhöz, és a visszaúton egy kis kitérővel még útbaejtettük a Nagy Viktoria Sivatagot is. Úgyhogy mindent összevetve egy nagyon kellemes hetet töltöttem el Steve-ékkel, a melót akár ingyen is vállaltam volna, szívességből, de ők ragaszkodtak a kifizetésemhez, így aztán 600 $-ral sikerült gyarapítanom az amúgy már erősen megcsappant házi kasszámat.
Ezután azt terveztem, visszamegyek a jó meleg Északra, Northern Territory államba, azon belül is a Kakadu National Parkot szemeltem ki úticélomnak, aztán jöhet az Uluru (Ayers Rock), úgy döntöttemm, ott töltöm a születésnapomat. Úgyhogy miután Steve-ék visszavittek Adelaide-be, fogtam a batyumat és újra felszálltam az Északra tartó vonatra, a Ghanra. A kalauzok már ismerősként üdvözöltek, sőt törzsutaskártyát is kaptam a vasúttársaságtól, mivel az elmúlt pár hónapban már több, mint 15 ezer km-t tettem meg a kedvezményes jegyemmel. (Még szép, kihasználom, hogy korlátlan ingyenes utazást biztosít fél éven keresztül ez a bérlet, és csak 500 $ volt: ennyibe kerül egyetlen Adelaide-Darwin vonatjegy is.)
Most viszont nem mentem fel egészen Darwinig, a 300 km-rel alatta levő Katherine-ben szálltam le, innen stoppal már nincs messze a Kakadu Park. Még a vonaton összeismerkedtem egy öregúrral, Kevinnel, aki egy rövid időre csatlakozott hozzám Katherine-i körsétámon. Kevinnek tavaly halt meg a felesége, akivel harmincöt évig éltek együtt. Fél év gyász után úgy döntött két hónapja, hogy bepótolja, amit egész életében elmulasztott, útra kel, és bejárja Ausztráliát. Hátizsákkal, túrabakancsban, ahogy kell. 72 évesen. Jobb későn, mint soha. Nagyon becsültem érte. Adtam neki pár jó tanácsot, tippet, ötletet. Hálából meghívott ebédelni, aztán meg bejártuk a helyi piacot, végül elkísértem az állomásra, ment a vonata tovább Darwinba. Megkedveltem az öreget, egy kicsit sorstársamnak is éreztem, fene tudja, miért. Vannak, akik egyedül mennek az úton…
Have a nice trip, Kevin!
Én is elindultam az orrom után, és miután egy helyi erőtől megtudtam, hogy van egy hőforrás táplálta patak a közelben, arrafelé vettem az irányt egy kellemes fürdés reményében. Igaz ugyan, hogy egy folyó is csordogált a város szélén, hűsítő lubickolásra csábítva, de ellenálltam a kísértésnek, amiben nagy segítségemre volt a parton elhelyezett számtalan figyelmeztető tábla, melyek lépten-nyomon krokodilveszélyre hívták fel a hozzám hasonlóan erről megfeledkező, felelőtlen (vagy vakmerő, ez jobban hangzik) kalandorok figyelmét. Na persze néhány ijesztgető táblától még nem fogom összerosálni magam, fürödtem én már tiltott helyen (általában ott fürdök, ott aztán nincs zsúfoltság), üres fenyegetőzéssel nálam nem mennek semmire, hiszem, ha látom. Hát láttam. Ahogy ott úszkált a randa dög. Nem volt piti. Meggyőzött. Van egy indián mondás: „Ha mondod, nem hallom, ha mutatod, nem látom, ragadj el, és megértem.” Nos, ez utóbbihoz krokodilokkal szemben nem ragaszkodom, megértem hamarabb is. Úgyhogy az egészségre kevésbé ártalmas hőforrásos patakot választottam fürdőhelynek, melyet a krokik elkerülnek a túl meleg vize miatt.
Egy közeli kiserdőben találtam rá a fák között kanyargó, néhol medencévé szélesedő patakra. Néhányan a forrás környéki gőzölgő vízben áztatták magukat, kicsit odébb aborigin gyerekek lubickoltak, két kanyarral lejjebb viszont már csak pár kenguru vakarózott a parton, ott táboroztam én is le. Idáig már hűlt egy kicsit a víz, pont kellemesen langyos volt, élvezettel nyújtóztam el benne, és vigyorogva szemeztem az engem bámuló kengurukkal. A nap már lemenőben, az emberek elmenőben voltak, úgyhogy maradtam éjszakára, és másnap reggel indultam el stoppal Ausztrália egyik legszebb, legérintetlenebb, legvadregényesebb természetvédelmi területére, a Kakadu National Parkba.
A hatalmas kiterjedésű (kb.100 x 200 km területű, ötször nagyobb, mint egész Szingapúr például), erdőkben, szavannákban, folyókban, vízesésekben gazdag vidéken a legmagasabb a krokodil-populáció, nem véletlen, hogy a nemrég elhunyt Steve Irwin itt fogócskázott velük naphosszat, de a Crocodile Dundee c. filmet is itt forgatták, és az egyik legfrissebb ausztrál horrorfilm, az embereket vacsorázó krokiról szóló „Rogue” is itt játszódik. Ezen filmek művészi értéke persze nem sokkal nagyobb, mint egy rózsaszín kertitörpéé, viszont a lenyűgöző helyszín feldobja a sztorit, de természetesen az a legtutibb, amikor nem filmekből, hanem személyesen a helyszínen járva kapunk képet távoli csodás tájakról. Amikor saját szemünk a kamera, és felvehetjük azt a filmet, amit aztán később bármikor visszanézhetünk, elég csak a szemünket behunynunk hozzá. Ezt a filmet sajnos (vagy nem sajnos) senkinek nem tudjuk megmutatni, ez csak a miénk, ez az egyetlen, ami igazán a miénk, a belső filmjeink. És én szeretem ezeket a filmeket nézni, gyűjtöm is őket rendületlenül, most is olyat forgattam a Kakadu-ban, hogy csuda, kár hogy nem láthatjátok majd. De azért megpróbálom most elmesélni.
Szóval miután vízkövesre áztattam magam a Katherine-i hőforrásnál, kiálltam az országútra stoppolni. Annyit azért tudni kell, hogy errefelé egy országúton is kb. akkora forgalom van, mint otthon a derecskei földúton, kb. félóránként egy autó. Jó esetben. Viszont szerencsém volt, mindjárt az első kocsi eldobott a 150 km-re levő Mary River Roadhouse-ig, ami már a Kakadu Park szélén van, úgyhogy mondhatni célegyenesben voltam. Aztán ott is maradtam. Alig jött ugyanis kocsi, az is mind tele volt, ezért egy idő után elindultam gyalog, nem szeretek egy helyben topogni. A Nemzeti Park legimpozánsabb vízeséséhez, a 80 km-re levő Jim Jim Falls-hoz akartam eljutni, reméltem, előbb-utóbb csak felvesz valaki.
Végül aztán addig-addig sétáltam, míg majdnem belefutottam egy bozóttűzbe. A „bushfire” Ausztráliában mondhatni mindennapos esemény, a nagy forróságban könnyen lángra kap a száraz növényzet, aztán egy kis szellő, és önálló életre kel a láng, megindul, és alkalmanként akár többszáz hektárnyi területet is letarol, nem kímélve semmit és senkit. Erdők, farmok, házak, állatok, emberek válnak ilyenkor a tűz martalékává, és bár nekem semmi kedvem nem volt a halálos áldozatok számát gyarapítani, mégis mikor megláttam a gomolygó füstfelhőt a fák felett, megszaporáztam a lépteimet a tűz felé. Nem láttam még „bushfire”-t, itt az alkalom, hogy élőben, közelről is megszemléljem. Eloltani ugyan valószínűleg nem fogom tudni egy levizeléssel, de esetleg egy koalát megmenthetnék a tűzhaláltól, például. Ilyenkor ők vesznek oda a legtöbben, szegények nem olyan fürgék, mint a kenguruk, akik most is olyan iramban menekültek a tűz felől, hogy majd’ hanyatt löktek.
Ahogy egyre közelebb értem, a levegő megtelt hamuval és pernyével, már hallatszott a ropogás is, ahogy az éhes tűz zabálja a fákat… És akkor egyszer csak ott termett két ranger egy terepjáróval (ők a rend őrei errefelé, cowboy-kalap, 45-ös Colt a derékszíjon, napszemüveg, rágó, laza járás), mielőtt teljesen tűzbejöttem (mentem) volna a koalákért. A mentőakciómat megakadályozták ugyan, de hogy ne lábatlankodjak a tűzvész körül, felajánlották, hogy elvisznek az úticélomhoz, a Jim Jim Falls-hoz. Úgyhogy végül csak összejött a stopp, bár nem gondoltam volna, hogy egy erdőtűz kell hozzá. Aztán megérkezett a tűzoltó-helikopter is, úgyhogy mi el is indultunk, mielőtt a nyakunkba zúdítottak volna egy hektó vizet.
Útközben a két ranger felváltva osztotta az észt a helyi túlélési szabályokról: vadkempingezni tilos, sátrat verni és tüzet rakni csak a kijelölt „bushcamp”-ekben lehet, fürödni a krokodilok miatt szintén tilos, sőt a víz széléhez sem ajánlatos odamenni, mert a víz alól hirtelen kiugorva simán levadásznak a fenevadak minket, ahogy ez pl. két hete meg is történt egy óvatlan német turistával. Túrázni sose induljunk el egyedül, csatlakozzunk másokhoz, este meg maradjunk a seggünkön, ne császkáljunk el semerre, mert a kígyókon, krokodilokon kívül vadbivalyok és dingófalkák is bóklásznak a vadonban, és igen veszélyesek. Amúgy meg „have a nice day and take care” – köszöntek el, miután kitettek a Jim Jim-vízesés parkolójában, én meg megköszöntem a fuvart, aztán az elkövetkezendő másfél hétben szép sorban megszegtem az összes szabályt. Na nem azért, mert hogy én hű de fasza csávó vagyok, és szarok a szabályokra (amúgy szarok a szabályokra, ha nem okozok vele kárt senkinek és semminek, a saját bőrömet meg jogom van vásárra vinni, úgy gondolom), de legtöbbször úgy alakultak a dolgok, hogy nem is volt más választásom. Először is a „bushcamp”-ek, vagyis erdei táborhelyek messze estek a vízesésektől, a legközelebbi is 30 km-re volt, én meg gyalog ugye. És semmi kedvem minden este visszastoppolni a táborba aludni, ahol egyébként semmi érdekes látnivaló nem volt, mikor alhatok a vízeséseknél is, illegálban persze, este úgysincs ott már egy lélek se. A parkoló egyébként, ahol kitettek, csak egy tisztás volt a fák között, ahol a terepjárókkal érkező kirándulók leparkolhattak (a hepehupás, sziklás, mocsaras csapásokon a kétkerék-meghajtású autók elakadtak volna), és innen gyalog mehettek tovább a vízesésekhez.
A nehéz hátizsákomat elrejtettem egy bokorban, hogy ne kelljen cipelni, aztán felfedezőútra indultam. Az egyik ösvény egy sekély folyó mentén haladt, a vízben krokodilcsapdák voltak elhelyezve (hatalmas ketrecek csapóajtóval, csalihússal), a parton a szokásos figyelmeztető táblák, de a víz nyugodtnak látszott, semmi gyanús mozgás. Feljebb haladva hamarosan elértem a vízesések lábához, ami elég impozáns látványt nyújtott. Kb. 150 m magas sziklafalról zúdult le két vastag oszlopban a víz egy kis tóba, ahonnan több kis patakon keresztül csobogott tovább, míg lejjebb pár száz méter múlva folyóvá egyesültek. De még előtte, a sekély részen volt egy átkelő, ahol kőről kőre ugrálva viszonylag száraz lábbal át lehetett kelni a túlpartra. Onnan meg egy ösvény vezetett fel a hegyre, gyanúm szerint fel a vízesések tetejéhez. Muszáj volt utánajárnom, úgyhogy elindultam arra. A víz sekély volt és kristálytiszta (fel is töltöttem a kulacsomat), mindkét irányból belátható, krokodilnak se híre, se hamva, úgyhogy nyugodtan átkeltem rajta, aztán nekivágtam a kaptatónak.
Vékony ösvény kanyargott a fák között, karnyújtásnyira hatalmas pókok szövögették hálójukat, és tíz perc alatt két méretes kígyót is láttam tekergőzni a kövek között, alig pár méterre az úttól, jó lesz vigyázni. Egy óra múlva egy fennsíkra értem fel, ahol csak pár kopár fa meg sziklák voltak, nehezen lehetett követni, merre vezet tovább az út, párszor el is vétettem (nem igazán volt kitaposva, ritkán járhatnak erre), aztán ismét egy meredek kaptató a fák sűrűjében, vegül kb. masfél óra alatt felértem a tetőre. Hát, mit mondjak, megérte a fáradtságot, olyan látvány tárult elém, hogy tátva maradt a szám. Jobbról-balról sok kis patak futott össze medencéket alkotva, ezek különböző szinteken helyezkedtek el, és kis vízeséseken, zubogókon folyt át egyikből a másikba a víz, míg végül az összes víz egy szakadék pereméről zúdult alá a 150 m-es mélységbe, ahonnan feljöttem. Izgatottan merészkedtem ki a szélére, hogy lenézzek. Még a végén leesel, te hülyegyerek, akkor aztán nézhetsz nagyot! – hallottam saját belső hangomat, de elhessegettem. A lenti kis tó – amibe a víz innen zuhogott bele – tenyérnyinek látszott a magasból, pár hangyányi turista mozgott a vékony ezüstszalagként kígyózó folyó melletti úton a parkoló-tisztás felé, ahol még egy-két gyűszűnyi terepjáró dekkolt. Elnézve a messzeségbe pedig távoli hegyeket láttam, ahogy a Nap éppen vörösen bukik le a hátuk mögött. Micsoda naplemente!
Micsoda?! Naplemente?!? A francba, akkor mindjárt sötét lesz, nem fogom látni, merre kell visszafelé mennem, márpedig el kell jutnom a lent elrejtett hátizsákomig, abban van a kajám (hű, de éhes vagyok), a meleg ruhám (kezd hűvös lenni), a hálózsákom, sátram (azok nélkül aludni a pókok, kígyók közt nem tól vonzó), úgyhogy akkor pucolás vissza. Szédült tempóban igyekeztem még világosban leérni a hegyről, mindhiába, kb. félúton már annyira sötét lett, hogy úgy eltévedtem, mint a huzat. Össze-vissza csörtettem a bozótban, az ösvény sehol, izzadt arcomba pókháló tapadt, idegesen próbáltam lesöpörni a fejemről az ízeltlábúakat. Eszembe jutott, milyen termetes példányokat láttam felfelé jövet, akad pár halálos csípésű is –rémlettek fel a ranger szavai. Meg azt is mondta, semmi esetre se térjek le a kijelölt ösvényekről, mert könnyen kígyóra léphetek, ráadásul még szandálban is vagyok, cipő se véd a marásuktól, na, szépen nézünk ki. Kezdett enyhe pánikhangulat eluralkodni rajtam, ahogy egy pók- és kígyóriasztó bottal az arcom előtt vagdalkozva és a földet csapkodva fel-le rohangáltam a töksötét erdőben, mint a mérgezett oposszum. Volt ugyan egy minizseblámpa a túlélőmellényem zsebében, de alig pislákolt, gyenge volt benne az elem. Ekkor úgy határoztam, hogy nem rohangálok vakon tovább, mert előbb-utóbb belefutok valami nagyon kellemetlenbe, inkább felmásztam egy terebélyes sziklára, hogy ott biztonságban érezve magam várjam meg, míg feljön a Hold, és lássak is valamit.
Kezdett lehűlni a levegő, a vékony átizzadt ingemben és térdnadrágomban vacogva, éhesen és holtfáradtan kucorogtam a sziklán, míg el nem nyomott az álom. Arra ébredtem fel, hogy szemembe világít a Hold, és majd’ megfagyok. Éjjel két óra volt. Ideje továbbindulni. A szikla tetejéről jól beláttam a környéket, a holdfény megcsillant a távoli vízesésen, belőttem az irányt, aztán lemásztam a szikláról. És megint nem láttam semmit. A sűrű erdőbe ugyanis alig hatolt be a fény, csak a ritkásabb részeken volt egy kis világosság. Mindenesetre megindultam lefelé, aztán kb. félóra után elértem a folyóhoz. De még a neheze hátravolt. A folyón ugyanis át is kell kelnem, de mivel nem az ösvényen jöttem vissza, ezért nem is a sekély gázlóhoz értem, ahol biztonságban át lehetett kelni. Egy teljesen ismeretlen partszakaszán voltam a folyónak, hiába mentem el jobbra is, balra is pár száz métert, nem bukkantam rá az ismerős átkelőre. Nincs mese, át kell gázolnom a vízen itt és most, valahol túloldalt vár az étel, meleg ruha, hálózsák. A vízben meg egy rakás éhes krokodil, az is rád vár – villant át az agyamon a gondolat, de igyekeztem nem figyelni rá. Kirázott a hideg, mikor beleléptem a folyóba, de nem csak a hőmérséklete miatt. Baljós árnyakat láttam a vízben (vagy csak képzelődtem), minden neszre, csobbanásra odakaptam a fejem, úgy éreztem, most bármi megtörténhet. És nem feltétlenül arra gondoltam, hogy esetleg egy sellő ugrik a nyakamba a habokból.
Egy örökkévalóságig tartott, míg átértem a derékig érő vízben a túlpartra, ahol aztán gyorsan – mint a gyík – felmásztam egy biztonságos szikla tetejére, hogy kicsit kifújjam magam. Miután elszívtam egy cigit, és a szívritmusom úgy ahogy normalizálódott, egész feldobódva éreztem magam. Azt hiszem, egy krokodilos folyón való átkelés legalább akkora adrenalin-dózissal jár, mint egy bungee jumping. Végül aztán a parkolóra is rábukkantam, persze már egy autó se volt ott, még sötétedés előtt lelépnek a turisták, éjszakára itt senki sem marad. Nem messze a hátizsákomat is megtaláltam, ahol elrejtettem, jól bekajáltam, aztán kifeszítettem a függőágyamat két fa közé, bebújtam a hálózsákba, és addig bámultam a csillagokat, míg le nem ragadt a szemem.
Reggel autózúgásra ébredtem, kezdtek érkezni az első terepjárók, turisták túravezetőkkel, ezért se vertem sátrat, nem akartam, hogy kiszúrják, tilosban kempingezek. Nappal itt lent a vízesés lábánál volt egy kis forgalom, jöttek krokodilnézőbe a népek, de persze a folyón senki se kelt át, hogy felcaplasson a hegytetőre. Úgyhogy fel is költöztem a vízesés tetejére hátizsákostól, hogy nyugtom legyen. Ott aztán nyugodtan Robinsonkodhattam, pucéron fürödhettem a kristálytiszta medencékben, pecáztam, halat sütöttem a kis földbe ásott tűzhelyemen, jógáztam a naplementében, nem zavart se falánk krokodil, se bámész turista. Viszont volt kenguru, wallabi, sőt dingo is, úgyhogy nem voltam magányos. Pár nap múlva némelyik már elég közel merészkedett, pár méterről hegyezték a fülüket, mikor beszéltem hozzájuk. Jól elvoltunk.
Egy hétig nomádkodtam a Jim Jim Falls-nál, megmásztam az összes közeli sziklát, rábukkantam több barlangra is, az egyikben egy szétcincált kenguru-csontváz hevert, biztos nem egy nyuszi lakott benne. A lenti folyót is szemügyre vettem tüzetesebben, tényleg úszkáltak benne krokodilok, az egyik partközelben sziesztázó kb. négyméteres példányt óvatosan be is cserkésztem, egy közeli premier plan fotót akartam készíteni a fejéről. Addig-addig osontam felé a fényképezőn át bámulva őt, míg azt vettem észre, hogy a digitális gépem képernyőjét már csak egy nagy, hideg tekintetű szempár tölti ki, és nem azért, mert rázoomoltam, hanem mert olyan közel voltam már. Túl közel. Lassan leeresztettem a gépet, találkozott a tekintetünk, farkasszemet néztünk. Igyekeztem úgy ránézni, hogy azt olvassa ki a szememből: „na mi van, kicsi gyík, megeszlek reggelire”, és ne azt, hogy „nabazmeg, ez most lenyel keresztbe”, pedig ez utóbbit éreztem valószínűnek. Az övéből nem olvastam ki semmit, kb. annyi érzés sugárzott a szeméből, mint egy mosóteknőből, és a feje is akkora volt nagyjából. Ekkor valami neszezést hallottam a hátam mögül, de nem nézhettem hátra, mert ha leveszem a szemem a nagyfejűről, akkor a következő pillanatban lehet, már ugrik is a nyakamba nagy örömében. Viszont lehet, hogy hátulról meg a kétszer nagyobb haverja feni éppen a zabszem nélküli seggemre a fogát. Kezdett kiverni a víz. Én is miért nem egy moziban ülök inkább a Crocodile Dundee 6-on szórakozva? De ekkor a behemót hüllő rám kacsintott (esküszöm, úgy láttam), aztán szép lassan elúszott az ellenkező irányba. Hátrafordultam, de ott csak egy kenguru kotorászott a fűben, nem messze tőlem. „Szevasz, Józsi, te is láttad ezt a víziszörnyet?” – szóltam oda neki most már megkönnyebbülve, de úgy meglepődött, hogy hanyatt vágódott. (Komolyan, kész börleszk volt.) Eddig nyilván azt hitte, valami szikladarab vagyok, úgy álltam ott megkövülve percekig.
Na szóval, ilyesformán teltek a napjaim a Kakadu Nemzeti Parkban, az egy hét alatt még kétszer sikerült rutinosan eltévednem az estébe nyúló barangolásaim közben (és mindkétszer át kellett kelnem a sötétben a krokodilos folyón, úgy kell nekem), egyszer egy akkora pók esett a fejemre, mint egy sábeszdekli, azt hittem, mindjárt agyműtétet hajt végre rajtam a hatalmas rágószervével, de lesöpörtem gyorsan, repült is vagy öt métert. Végül ép bőrrel úsztam meg az összes kalandos napot (viszont a városban meg pár hétre rá simán elütött egy autó, innen is látszik, hogy nem a dzsungel a veszélyes, de erről majd később), már csak az okozott gondot, hogyan fogok itt az Isten háta mögött stoppot kapni Darwinba. Ugyanis az volt a tervem, hogy ott vonatra szállok és irány Alice Springs, a kontinens közepe, a Red Centre, onnan meg egy kéthetes gyalogtúra és stoppolás után elérem az Ulurut. Ha minden jól megy, a szülinapomat már ott töltöm.
Úgyhogy összecuccoltam, és épp indultam volna le a hegyről, mikor egyszer csak felbukkant egy srác fent a vízesés tetején, ahova még egyetlen turista se merészkedett, mióta itt vagyok. Egy holland traveller volt, Ben, ő is átkelt a krokodilos folyón, felhozta ide a kíváncsiság, de amúgy nincs ideje maradni, vissza kell vinnie időre a bérelt terepjáróját Darwinba. Hoppá! Ő az én emberem. Isten hozott – mondtam neki, és hát ki más is küldhette volna ide nekem ezt a mennyei segítséget. Hamar szót értettünk (vörösbor is volt a tarsolyában az esti tábortűzhöz, rokonlélek volt, nem vitás), aztán pár óra múlva már robogtunk is a Cherokeejával keresztül a vadonon. Útba ejtettünk egy ősi (20 ezer éves) sziklarajzokkal ékesített aborigin szent hegyet, az Ubirrt, aztán a South Alligator folyón átkelve egy kb. hétméteres krokodilt láttunk elúszni (nem ritkák a nyolcméteres példányok sem, elképesztő!), megálltunk fotózkodni egy termeszvár lakótelepnél, ahol a 3-4 m magas hangyavárak mellett szinte eltörpültünk, aztán egy bush-campingben letáboroztunk éjszakára. Ott három francia lánnyal jól beboroztunk a tábortűznél, meg elpipázgattunk útiélményeket mesélgetve, aztán következő nap a darwini vonatállomáson további jó utat kívántunk egymásnak. Jó néha hasonszőrűvel találkozni…
A vonatom másnap reggel indult, úgyhogy elcsöveztem az állomáson, ami egyébként kint volt a várostól 10 km-re a pusztában. Még jó, hogy Ben rámtukmált egy szatyor kaját, mert amúgy már teljesen feléltem a vízeséseknél az élelmiszertartalékomat. Huszonöt úra zakatolás után érkeztem Alice Springsbe, ahol elkezdődött a következő kalandos túrám. Elindultam a West MacDonnell Ranges sziklás vidéken átívelő 242 km-es Larapinta Trail túraúton, ami elvileg egy tizenkét napos gyalogtúra, javarészt aborigin földön. Előtte regisztráltatni kell magadat 50 $-ért, ami az esetleges mentési költséget fedezi, ha valaki nem ér el tizenöt nap alatt a Mt. Sonder 1380 méteres csúcsán lévő túraállomáshoz, akkor a keresésére indulnak a rangerek. Elég megterhelő az út, kevés a vízforrás is, nappal nagy a hőség, ott a sok mérgeskígyó is ugyebár, meg állítólag akad egy-két mérges aborigin is, mivel a földjüket elvették tőlük a fehéremberek, ezért aztán némelyik a fehérembertől veszi el, amije van. Nem is ajánlott egyedül nekivágni az útnak, de mit csináljak, ha egyszer magam vagyok, emiatt nem fogom kihagyni.
A regisztrációtól nagyvonalúan eltekintettem, nincs nekem erre pénzem, mentési költségre…, ne rendeljem meg mindjárt a koporsómat is? Feltankoltam magam több napi kajával meg két kulacs vízzel, és útrakeltem. Elvileg 20-30 km-enként lesznek források, meg néhány település, ahol fel lehet újra tölteni a készletet. A harmadik nap után már éreztem, hogy ezen nem fogok tudni végigmenni. Először is túl nehéz volt a hátizsákom ilyen kemény terepre, a sok kaja ugyebár, meg sátor, hálózsák, három liter víz… Mellesleg napi nyolc litert ajánl a túraismertető brosúra, de így is majd’ megszakadtam a súlytól, Spanyolországban a Caminot felé ilyen nehéz zsákkal jártam végig, oda sátor se kellett, meg víz is volt mindenhol, nem kellett több napi adagot cipelni. Itt második nap ugyan találtam egy forrást, ahol feltöltöttem a kulacsaimat, viszont utána két forrás is ki volt apadva, ahogy a patakok is, település még 30 km-nyire volt a térkép szerint (az min. két nap ilyen terepen), egy árva lélekkel se találkoztam, csak kengurukkal, vizem már alig volt, a hőség iszonyatos, a hátizsákom súlya nem kevésbé, éreztem, ebből baj lesz.
Ekkor úgy határoztam, letérek a túraútról és elindulok a King’s Canyon felé, ami ugyan 300 km-re van, de abban az irányban autóút is van, tudok stoppolni, itt, ebben a sziklás völgyben viszont senki és semmi nem jár. Úgyhogy kimásztam a völgyből, és elindultam a fennsíkon. Egy alig csordogáló, vékony patakocskából feltöltöttem a kulacsaimat, aztán eltelt egy újabb nap, újabb éjszaka, ötödik nap gyalogoltam, és akkor elfogyott a vizem. Kezdtem kiszáradni, és bár arra a szintre azért még nem jutottam el, hogy megigyam a saját vizeletemet, de már el-eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lesz majd belepisilni a kulacsomba, a folytatásról már nem is beszélve. Közben igyekeztem nem tudomásul venni azt a baljós jelet, hogy egyre több dögevő madár kezdett körözni felettem, egyre lejjebb ereszkedve. Bármilyen növényt lelegeltem volna egy cseppnyi nedvességért, de csak száraz kórók akadtak az utamba, azok is csak elvétve. Meg egy-két vészjóslóan vicsorgó tevekoponya hiányos csontvázzal. Na, ha már a tevék is szomjanhalnak errefelé, akkor jól nézünk ki. Mindenesetre ha holnapig kihúznám, akkor az éjjeli lehűlés után lenne egy kis hajnali pára, amit az elhullott állatok csontjairól lenyalogathatnék napfelkeltekor. Még csak meg se hökkentett a gondolat. Aztán megpróbáltam a citrom ízére koncentrálni, hátha összefut a számban egy kortynyi nyál. De hiába, nem futott össze semmi. Aztán elkezdtem zöld pettyes hangyákat keresgélni, ugyanis az aboriginek azt eszik, ha nincs vizük, állítólag oltja a szomjat. Találtam is párat, nem vacakoltam, toltam be egyből az arcomba, de valahogy nem éreztem azt, mint amikor hideg ásványvíz gördül le a torkomon. Mit mondjak, nem értek fel egy esőcseppel sem. Savanykás ízük volt, és volt ugyan valami enyhe nedvesség bennük, de minimum egy vödörnyit kellett volna belapátolnom, hogy ne dögöljek szomjan. De alig páran bóklásztak körülöttem. Úgyhogy erről is letettem.
Na, ekkor tettem fel magamnak azt a kérdést, amit csak nagy ritkán, igen nagy szar közepette szoktam feltenni magamnak. Hogy „Bolikám, mégis mi a jó büdös francot keresel te itt?”. Ahelyett, hogy otthon a Mátrában vakarnám a tököm, és akkor nyitnám meg a csapot, amikor csak kedvem szottyanna rá. Na, ilyenkor szokott jönni a segítség, ami egyben arról is meggyőz, hogy mégis csak ez az én utam, nem az otthoni vakaródzás. Most is menetrendszerűen jött a felmentő sereg: egy aborigin lány, két kisgyerek, egy kölyökkutya és egy kengurubébi személyében. Ez mind egy kupacban, egy szakadt Forddal érkezett, nagy porfelhő közepette. Ja, és egy jéghideg gyöngyöző ásványvizes palack is volt velük. (Hab a torkán. Mármint az én torkomon.)
És ezt most tök komolyan mondom, nem hallucináltam, bár az se lett volna meglepő abban az állapotomban. Stoppolni se volt erőm, csak néztem a közeledő autót, mint valami látomást, az meg nagyot fékezve megállt mellettem, kipattant belőle egy gyönyörű aborigin lány (na még ez is), és megkérdezte, segíthet-e valamiben. „Oh jeah, mielőtt szomjan döglök, jó lenne még utoljára szexelni egyet” – futott át az agyamon –, de csak annyit mondtam, egy fuvar a King’s Canyon felé jól jönne, meg esetleg egy korty víz. „Pattanj be” – mondta mosolyogva, remélem, nem olvas a gondolataimban. Mellesleg ő volt az első szép aborigin nő, akit az elmúlt nyolc hónapban láttam. Kb. huszonöt éves lehetett, két négy év körüli maszatos kölök volt vele, az egyik az anyósülésen majszolt egy mangót, a másik hatul ült, ölében egy parányi kengurubébi, egy még parányibb kölyökkutya, meg egy fél húsos lepény volt, abból falatoztak mindhárman.
Beültem hátra melléjük, a lány, Tara, egy hűtőtáskából kivett egy jéghideg, gyöngyöző ásványvizes palackot, és hátranyújtotta, aztán elindultunk. Félúton egy aborigin faluban feltöltöttem az élelmiszer- és ivóvízkészletemet, majd nehány óra múlva megérkeztünk a King’s Canyonhoz. Tara tett egy kis kitérőt ide a kedvemért, amúgy másfelé visz az útja, búcsúzóul még ellátott egy-két jótanáccsal, aztán indultak is tovább a kis kengurujukkal. Én is nekivágtam újabb vadregényes túrámnak a King’s Canyonon át, ahol már nem fenyegetett a szomjanhalás veszélye, mert olyan helyeken vitt az utam, ahol mindig akadt víz, néha nem is kevés.
Ott volt pl. a Garden of Eden, ahol a meredek sziklafalakkal körbevett, pálmafák övezte kristálytiszta tóban egy álló napig lubickoltam, aztán a Palm Valley-n átvezető kis patakban hűsítettem magam a nagy hőségben. Aztán megint sikerült eltévednem a Lost City – ősi városra emlékeztető – misztikus kőalakzatai között, ahol hihetetlen időutazás volt barangolni, néha már azt se tudtam, melyik évezredben és melyik bolygón járok. Végül négy nap múlva keveredtem ki a King’s Canyonból, a hátam már sajgott a hátizsák-cipeléstől, úgyhogy itt volt az ideje, hogy az Uluruig hátralevő 180 km-re ismét stoppolni kezdjek, főleg, hogy holnap lesz a szülinapom, addigra jó lenne odaérni. Utam során egyébként elég kevés stoppost láttam, a csóró hátizsákos utazók is inkább autót bérelnek manapság. Egyébként hihetetlen távolságokat kell megtenni néptelen, kietlen tájakon („outback”, ahogy errefelé hívják), ahol néha napokat is várhatunk, míg arra jön egy jármű, másrészt egyre több baljós hír lát napvilágot az eltűnt stopposokról, egyre kevesebben vállalják a kockázatot. Tara is óva intett engem, de azóta egy elég hajmeresztő bűnügyi krónikát is olvastam egy könyvtárban (általában ingyen lehet ott internetezni), miszerint évente 3000 ember tűnik el Ausztráliában, ebből 300-an örökre és nyom nélkül, javarészt stopposok, valószínűleg bűncselekmények áldozatává válnak, párat meg a krokodilok falnak fel. Persze nem igazán verik nagydobra, hogy nyom nélkül tűnnek el külföldi turisták az ausztráliai barangolásaik során (rontaná az idegenforgalmat), és az is biztos, hogy aki megnézi a Wolf Creek című, megtörtént esetet feldolgozó, lidércnyomásos ausztrál filmet a hátizsákos fiatalokat foglyul ejtő, megkínzó, megerőszakoló és meggyilkoló pszichopatáról, az garantáltan az életben nem fog itt kiállni az út szélére stoppolni. Én akkor még nem láttam (azóta már igen, és volt is hátborzongató stoppos kalandom, majd elmesélem), úgyhogy optimistán intettem le minden autót, de nálam amúgy is a „csalánba nem üt a ménkő” ősi természeti törvény érvényesül, vagy ahogy egyesek mondják, a hülyének van szerencséje, nekem általában van.
Most is elkerült a darabolós gyilkos, először egy új-zélandi család vett fel a lakóbuszába, aztán egy aborigin házaspár vitt tovább egészen az Uluruig, egy szakadt Chevrolettel. Ők is elmondták, amit eddig minden aborigin, akivel az utóbbi napokban találkoztam, hogy számukra roppant sértő, amikor a turisták megmásszák az Ulurut és lábbal tapossák az ő szent sziklájukat, ezáltal az ő lelküket is. Ők se másszák meg a templomokban az oltárt, ami nyilván sértené a keresztényeket, nem értik, hogy akkor a fehérember miért nem tartja tiszteletben az ő hitüket. Nem elég, hogy elvették a földjüket, a szent helyeiket, de még a legszentebb sziklájukra is sétakorlátot szereltek, és naponta több tucat turista szentségteleníti meg, amikor, felmászva rá, végigtapossa. Bevallom, még pár héttel ezelőtt én is úgy terveztem, hogy a születésnapomon majd felmászok az Uluru tetejére egy üveg vörösborral, és onnan nézem végig a naplementét. De mire ideértem, meggondoltam magam. Eddig nem tudtam, hogy az őslakosok miként vélekednek erről, de miután felvilágosítottak, természetesen tiszteletben tartom a kérésüket. Nem úgy, mint a legtöbb turista. Már az is elképesztő, hogy az ausztrál kormány az őslakosok tiltakozása ellenére, a megmászást megkönnyítendő, az egyik oldalon cövekeket veretett a szikla tetejéig, így az azokat összekötő kötélhágcsóba kapaszkodva bárki megmászhatja azt. És az a szomorú, hogy ezt rengetegen meg is teszik, annak ellenére, hogy egy hatalmas táblán többnyelvű felhívásban kérik (szinte könyörögve) az aboriginek a turistákat, hogy ne másszanak fel az Ulurura, mert az a legnagyobb szentségtörés számukra. És a sok tulok, miután ezt elolvassa, fogja magát és felmászik. Én az abok helyében simán lenyilaznám mindet. Abból talán értenének.
Ha az aboriginek nem is, az Istenek azért néha lesújtanak, évente kb. egy tucatnyian zuhannak le, és törik ki a nyakukat, de sok turistát ért már szívroham is mászás közben. Azért még így is maradtak elegen ahhoz, hogy nappal ellepjék az egész környéket. Naplementekor viszont, miután mindenki kifényképezte magát az egyébként valóban lenyűgöző színekben pompázó monolitnál, az összes turistabusz elhúzott, csend és nyugalom költözött a környékre. Ilyenkor egész más hangulata van a helynek, a nappali turistalátványosságból éjszakára egy méltóságteljesen a táj fölé magasodó (348 m magas, 3,6 km hosszú, és mellesleg az egész szikla kétharmada a föld alatt van, csak az egyharmadát látjuk), hihetetlen energiát sugárzó szent hegy lesz. Ahogy körbejárjuk és végigsimítjuk a kezünkkel a nappal felmelegedett sziklát, majd végigdőlünk egész testünkkel rajta, olyan melegség áramlik belőle, ami a hűvös éjszakában nemcsak a testünket, hanem a szívünket-lelkünket is melengeti. Érezhető spirituális ereje van a helynek, nem vitás, és ha még végignézzük a holdfényben a repedésekből kirajzolódó természet alkotta képeket (pl. egy hatalmas emberi agy, férfi és női nemi szerv), meg az ősi aborigin sziklarajzokat, akkor egy olyan misztikus utazáson vehetünk részt, ami elkalauzol minket a „Dreamtime’’-ba, a bennszülöttek hiedelemvilágába, az „Álomidő”-be.
Miután négy és fél óra alatt sikerült körbejárnom a hatalmas sziklát (legalábbis azt a részét, ahol szabad, mert van egy-két szakrális terület, amit lezártak a látogatók előtt), az egyik repedésrajzolat alatt letáboroztam (hogy mit ábrázolt, az maradjon az én titkom), hátam a meleg kőnek vetettem, és felmosolyogtam a Holdra és a számtalan csillagra. Örülök, hogy eljöttetek – mondtam nekik –, itt az ideje, hogy ünnepeljünk, éjfél elmúlt, ma van a születésnapom. Elővettem a hátizsákomból az előző nap útközben vásárolt Shiraz vörösbort, löttyintettem belőle a földre egy kicsit, megkínálva a Mindenséget, aztán nagyot húztam belőle. Ekkor jött oda a dingo. Már a körsétámon észrevettem, hogy távolról követ, aztán egyre közelebb merészkedett, végül itt állt előttem. A vadon élő dingók nem túl barátkozóak, egyrészt félnek az embertől, viszont kiéhezve, falkában még veszélyesek is lehetnek. De találkoztam már háziasított dingóval is, az aboriginek (és néha a fehérek is) olykor magukhoz vesznek elárvult kölyköket, és felnevelik őket. Azokból jó házőrző lesz, nem is szoktak elkóborolni. Úgyhogy az én dingóm nem tudom, miféle volt és miért jött oda hozzám olyan barátságosan, de örültem, hogy az Égieken kívül újabb vendég érkezett a szülinapi partimra, meg is kínáltam egy kis kolbásszal, és félóra múlva már az arcomat nyalogatta. Felköszöntött. Aztán még sokáig beszélgettem vele, végül összebújva elaludtunk. Nagyon hideg lett éjjelre, de nem fáztam. Melegítettük egymást.
Reggelre eltűnt az összes szülinapi vendégem, a Hold, a csillagok, és a dingo is. Mintha csak álom lett volna a tegnap este. Nemhiába, hiszen a „Dreamtime”-ban jártam. Épp napfelkeltére keltem fel, amitől az Uluru ismét varázslatos színváltozáson ment át, akárcsak naplementekor. Meg is érkeztek az első fényképeszkedő turisták, úgyhogy ideje volt odébbállnom. El is indultam hát (előbb gyalog, aztán stoppal) a 30 km-nyire található Kata Tjuta-hoz, ami tulajdonképpen az Uluru testvérének is tekinthető, mégis, annak árnyékában, szinte teljesen ismeretlen maradt a Nagyvilág számára. Hozzáteszem, méltatlanul. A Kata Tjuta (más néven The Olgas) nem kevésbé impozáns látvány, mint az Uluru (Ayers Rock), sőt! A mérete sem elhanyagolható, 546 m magas, 22 km átmérőjű sziklatömb-együttesről van szó, ami formájában szerintem még érdekesebb is az Ulurunál, mellesleg 200 m-rel magasabb is annál. Itt oszlatnám el azt a tévhitet is, miszerint az Uluru lenne a Világ legnagyobb monolitja. Tévedés. A legnagyobb a Western Australiában található Mt Augustus (Burringurrah), ami két és félszer nagyobb, mint az Uluru. Csak éppen a kutya se ismeri. Nincs olyan jó PR-ja, mint az Ayers Rock-nak. Visszatérve a Kata Tjuta-hoz, azt a formájáról nevezték el a bennszülöttek, Kata Tjuta annyit jelent: „sok fej”. A „fejek” közötti ösvényen végigsétálva szinte eltörpülünk a hatalmas sziklaformációk mellett, és itt is elég érdekes alakzatok domborodnak ki a kőből, többek között egy hatalmas elefántfej.
Itt is eltöltöttem egy érdekes estét, többek között összefutottam két – szintén itt éjszakázó – spanyol lánnyal, akik épp pezsgőt bontottak, mikor odaértem hozzájuk. „Happy Birthday” – mondták vidáman, mire nagyot néztem, jé, tényleg, ma még születésnapom van! Mikor ezt megmondtam nekik, akkor meg ők néztek nagyot, mert ők csak hülyéskedtek. Hát ráhibáztatok – mondtam. Aztán bepezsgőztünk. Később csöngött a telefonom – pedig nem is volt térerő –, és a kis ördög Réka hívott fel Sydney-ből, hogy felköszöntsön. Aztán az anyjával, Erával is beszéltem, aki elmondta, hogy a kiscsaj teljesen odáig van értem, hónapok óta gyűjtött a szülinapomra (fűtől-fától pénzt kunyerált), és vett nekem egy nepáli hímzett pénztárcát, és telepakolta aprópénzzel, mert látta, milyen szakadt és üres az enyém. És már alig várta, hogy a születésnapomon átadhassa, úgyhogy ha ráérek, igazán találkozhatnék vele, mert evvel nyaggatja az anyját már napok óta, aki kezd megint kiborulni tőle… Hát nem tündéri a kiscsaj, lehet erre nemet mondani? Lehet hát, de persze én nem tettem. Csak annyit mondtam, semmi kedvem nagyvárosba menni, főleg nem egy Uluru és Kata Tjuta után, de ha lejönnek Nimbinbe (úgy terveztem, a hippi-faluban még elszülinapozgatok kicsit), akkor ott találkozhatunk. Naná, hogy lejönnek – mondta Era, azt a helyet már ő is régóta meg akarja nézni, mert a Réka sokat mesélt róla.
Úgyhogy másnap el is indultam Nimbin felé, ami ugyan kb. 3000 km-re volt, de szerencsémre a két spanyol csaj meg Brisbane-be ment – ahonnan Nimbin már csak egy köpés –, úgyhogy el is vittek a kis lakóbuszukkal. Ekkora mázlim is csak nekem lehet (szülinapi ajándék?), kifogni egy olyan fuvart, ami a kontinens közepétől eljuttat egész a keleti partig. Három nap alatt értünk le a Csendes-óceánhoz, úgyhogy felváltva vezettünk. Arról a három napról azt hiszem, majd egy külön fejezetet fogok írni az egyszer talán megjelenő útikönyvemben. Jó kis road-movie volt.
Mire Nimbinbe megérkeztem, Rékáék már ott voltak, a kis ördögfióka nekifutásból ugrott a nyakamba, majd’ ledöntött a lábamról, aztán már el se akart engedni, úgy tűnt, soha többé. Aztán ünnepélyesen átnyújtotta a szülinapi ajándék pénztárcát, benne egy marék általa gyűjtött apróval, hogy tudjak magamnak chillit venni. Meg neki fagyit. Tündérbogár. Az elkövetkező egy hétben újra élvezhettük a hippi-falu semmivel össze nem hasonlítható hangulatát, ahol a helyiek régi ismerősként üdvözöltek. Szálláshelyül ismét a faluszéli erdőben megbúvó Rainbow-tábort választottuk, de most az indián tipi melletti cigány-lakószekérbe vackoltuk be magunkat, perfekt vándorcigány feelingem lett.
Aztán ismét bejártuk a környék esőerdőit, Réka büszkén mutatta meg anyjának a helyeket, ahol márciusban kirándulgatott velem, a vízeséseket, barlangokat, hegyeket, óriásfákat. Bepótoltuk azokat a túrákat is, amikre akkor már nem jutott időnk, esténként meg a faluban múlattuk az időt, reggae- és dub-koncerteken, táncházakon, aborigin törzsi partikon. Már megérkezésünkkor kiderült, hogy ismét jó időben jöttünk, márciusban a Mardi Grass kenderszüreti fesztivált fogtuk ki, most pedig az idei országos Rainbow-találkozót (groups.yahoo.com/group/australiacaravan), mely Nimbintől 300 km-re (itteni viszonylatban egy köpésnyire), aborigin területen, egy hegyvidéki erdőbe lett meghirdetve szeptemberre. Augusztus vége felé jártunk, úgyhogy egy hét után el is indultunk stoppal, ami ez alkalommal nem volt annyira egyszerű, kicsit lassan haladtunk, mert kifogtunk egy négynapos esőt.
Le is ragadtunk az első kisvárosban, Lismore-ban, ahol az égszakadás elől egy park játszóterének kis faházába menekültünk, és az éjszakát is ott töltöttük. Másnap egy pubba rohantunk be, mikor elkezdett szakadni, ott a pultoslány egy telefonálás után kezünkbe nyomott egy cetlit a baratnője címevel meg 10 dollárt taxira, és húsz perc múlva már külön szobánk volt egy kis verandás kertes házban. De volt, hogy az utcasarkon szedett fel minket egy fiatal pár, ahogy az eresz alatt vártuk az eső végét, aztán már vittek is haza hozzájuk. Negyedik nap végül már felértünk a hegyekbe, aborigin földre, mindössze 30 km-re voltunk már csak a Rainbow-tábor helyszínétől, viszont az autóforgalom szinte a nullával volt egyenlő. De legalább kisütött a Nap, úgyhogy letáboroztunk egy kis tó partján, és lestük, mikor jön arra egy autó. Akkor jött a hívás a mobilomra – attól a farmertől, akinek pár napja hagytam üzenetet a rögzítőjén –, hogy van meló, mehetek dolgozni a farmra, lehetőleg minél előbb, mielőtt betelik a létszám. Na, erre vártam már régóta, hogy bejöjjön egy komolyabb munka, mivel decemberre egy thaiföldi utat terveztem be, de egy kis pénzt is kell hozzá csinálnom addigra.
A Rékáékat azért még elvittem a Rainbow-ra, rájuk fért egy kis törzsközösségi élet a természetben Sydney nagyvárosi őrülete után, amibe kezdtek már mindketten belekattanni. Most itt nem részletezem, milyen is egy ilyen Rainbow-találkozó, aki még nem hallott róla, az a Szivárvány harcosai című írásomat elolvasva (www.narcopolo.hu/ajanlo) képet kaphat róla. Az ausztrál találkozó csak annyiban különbözött az európai összejövetelektől, hogy itt a hippiken kívül sok aborigin meg kenguru is volt. Meg japán raszták. Akik nemsokára már itt is magyarul énekeltek a Rékának köszönhetően. Láttam, elvan a kiscsaj, mint csikóhal a vízben, Era is talált magának egy udvarlót, úgyhogy nyugodt szívvel hagytam ott őket, és elindultam stoppal a farmra. Nem kis út állt előttem megint, kb. 1400 km, Queensland és New South Wales határától le Victoria államba, ott pedig Wangaratta hegyes-dombos vidékén várt egy kis tóparti házikó. Ugyanis miután megérkeztem, a farmer nem csak több hónapra munkát, hanem még egy saját házat is biztosított nekem, aztán kezdődhettek a dolgos hétköznapok.
Azóta eltelt két hónap, életemről a farmon majd később beszámolok, most eljött az idő a következő nagy utazásra, kezdődik a thaiföldi barangolás, holnap repülök Bangkokba. Úgy terveztem, hogy a kedvesemmel töltöm ott a decembert, össze is gyűjtöttem mindkettőnknek a repjegyrevalót, de ő időközben otthon elcsábult, beleszeretett valaki másba, úgyhogy volt menyasszony, nincs menyasszony. A szerelemben, úgy látszik, nincs szerencsém. Úgyhogy megyek egyedül. Ahogy eddig is.
„Viszi a szél a léghajóm, közel az égbolt s a csillagok, vezet a Nap és hív a Hold, én meg csak nézem, hogy tűnik el minden, mi valaha lényeges volt.”
Wangaratta, Victoria, Ausztrália, 2007. november 30.