„Nincs jogsid? Na nem baj – mondta a farmer –, anélkül is megy a traktor, ugorj csak fel a kormányhoz, ott balra lent van a fék, jobb oldalt a gáz, az meg a sebességváltó, na akkor nyomás, mehettek permetezni.” Így lettem traktoros, kb. fél perc betanítás után. Igen büszke voltam magamra, hogy mindjárt az első munkanapomon ilyen magas vezető(!) pozícióba kerültem a farmon, miközben a régi rezidens munkások az alantasabb gereblyézést kapták feladatul. Nyilván látta rajtam a farmer, hogy kvalifikáltabb munkaerővel van dolga, és inkább a komolyabb szakmunkákat bízza rám. Gereblyézni minden hülye tud, de egy ilyen nagy masinához érteni kell ám, az meg nekem nagyon megy, úgy látszik. Büszkén ültem a traktor nyergén, mint Árpád vezér a lovon, hiába na, az ősi vér nem válik vízzé, hunok vagyunk, vagy mi a szösz. Aztán mikor később láttam, hogy a góré 14 éves fia is játszva elvezeti a behemót gépezetet, akkor kicsit szűkebb mellényt húztam. Hamar rájöttem, hogy itt nincs alantas meg magasröptű meló, itt minden munka egyformán fontos, és mindenkinek mindenhez érteni kell, gereblyézéstől a metszésen át a traktorvezetésig, mert hol itt van segítő kézre szükség, hol ott.
Ennek szellemében eleinte én is hol ezt csináltam, hol azt, amit épp rám osztottak aznap, úgyhogy a gereblyézésből se maradtam ki. Sajnos. Elég monoton és fárasztó volt egész nap húzogatni a gereblyét, amivel egyébként rögtön az első percben – miközben nagy vagányan tamburmajorként pörgetni kezdtem a kézfejem körül – sikerült úgy telibe trafálni a bokámat, a fokával persze, hogy azt hittem, összeszarom magam. Szerencsére nem látta senki a bénázásomat, én viszont két napra frankón lesántultam, szorít az új cipő, mondtam a többieknek. Néha börleszkbe illő húzásaim vannak. Mikor pár éve a francia Pireneusok lábánál szőlőt szüreteltem, akkor pl. avval kezdtem a puttonyozást, hogy mindjárt az első ürítéskor, amikor a telepakolt puttonyodból a szőlőt úgy kell a konténerbe önteni, hogy le se veszed a hátadról, csak féloldalasan előredőlve kiszórod a fürtöket a vállad felett, nos akkor engem a 25 kg-os tele puttony egy az egybe berántott a konténerbe derékig, fejjel előre a szőlőkupacba, csak a kalimpáló lábam látszott ki. Chaplin se csinálhatta volna jobban, viszont mesterien időzítettem, mert pont nem nézett akkor senki arra, úgyhogy megúsztam a közröhejt. Én viszont egész nap ezen mulattam magamban.
Most viszont nem igazán lett jobb kedvem a gereblyés attrakciómtól, mert egy jó darabig meg voltam róla győződve, hogy egy vicces húzással sikeresen elrepesztettem a bokacsontomat és hátralevő életemet bicegve fogom eltölteni. De aztán pár nap után rendbejött a lábam, a gereblyézést is felváltották más, kellemesebb melók, többek között kecskéket meg alpakákat tereltünk (az alpaka olyan, mint a láma, nem a tibeti buddhista, hanem a dél-amerikai négylábú), és valóban én lettem az egyik legjobb traktoros is, azt a melót nagyon élveztem. Aztán mikor beérett a gyümölcs, akkor persze mindenki szüretelt ezerrel, cseresznyét, barackot, nektarint, amelyik éppen soron volt. Ennyi gyümölcsöt én még életemben nem ettem, mint itt a szüret alatt, bár mikor a franciáknál szedtem a szőlőt egy hónapig, akkor abból úgy bezabáltam, hogy a végén már mustot pisáltam. Itt Wangarattában meg egy idő után már baracklekvárt tojtam szerintem, bár ízre nem teszteltem a végterméket.
Nem úgy, mint a chilli-cherry jamet, a chillis(!) cseresznyelekvárt, amit kivételesen – a spanyolviasszal együtt – nem én tojtam (bár az általam elfogyasztott hatalmas mennyiségű chilli és cseresznye alapján akár én is produkálhattam volna valami hasonlót a WC-n), hanem a farmon lakó barátságos házaspártól, Raytől és Karintól kaptam ajándékba. Na azt a finomságot egyenesen nekem találták ki, a paprika ereje és a cseresznye zamata együtt, különleges kombináció, rántott sajttal egyenesen mennyei. Vagy sonkaszeletbe göngyölt datolyával, amit sütőben megsütök és a tetejére egy kis camembert olvasztok, saját specialitás, le fogom védetni. De ettem már chillis csokit is, avval meg Uli barátom lepett meg, szerinte azt csak nekem gyártják, mert nincs a Földön még egy akkora marha, aki azt a szart megegye. Szerintem finom.
Egyébként Ray és Karin egy ex hippi-traveller páros volt, valamikor körbecsavarogták egész Ausztráliát egy szakadt mikrobusszal, Nimbin volt az egyik kedvenc helyük nekik is, úgyhogy hamar megtaláltuk a közös hangot. Ráadásul az egyik fiuk, a 25 éves Ricky dobosnak készült, a garázsban gyakorolt az Amati-dobszerkóján, de volt három dzsembijük meg egy bongójuk is, szóval nem szenvedtem hiányt ütőhangszerekben sem. Hétvégente Karinék hatalmas kerti-partikat tartottak a haciendájukon, ahova meghívták a farmon szüretelő ázsiai vendégmunkásokat is, meg jöttek Ricky zenészhaverjai is hangszerestől, úgyhogy volt nagy eszem-iszom, dínom-dánom, táncos-zenés mulatság hajnalhasadtáig. Ilyenkor mindig jól kidoboltam magam, akárcsak egyik kedvenc idősebb kollégám, Rocket (olyan cigiket sodort, mint egy rakéta, és olyan gyorsan is), aki nem sok ritmusérzékkel rendelkezett, viszont cserébe szarul is dobolt, pazar előadásmódja azonban mindenkit levett a lábáról, én is majd’ berosáltam rajta, ahogy hatalmas sombrerójában nagyokat nyerítve csépelte a dobokat, haláli egy fazon volt. Első találkozásunkkor, mikor észrevette vállamon a tetkót, kacsintva odabökte: „varázsgomba? az jó!”, és jellegzetesen nyerítő kacagása közepette megveregette a hátam. Hatvan éves. Bírom az ilyen fazonokat, de ők is engem. Zsák a foltját, mi?
Amúgy mindenkivel jól kijöttem a farmon, bírták a búrámat, sokszor megnevettettem vagy meghökkentettem őket, kissé csodabogárnak tartottak, bár nem igazán értettem, miért. „Te a chilli-szószt iszod?” – néztek rám hüledezve, mikor a sajtos-sonkás szendvicsem mellé aprókat kortyoltam a kis piros flakonból. „Miért, nem mindegy, hogy a szendvicsemre nyomom vagy egyből a számba?” – kérdeztem vissza. „Hihetetlen!” – csóválták továbbra is megrökönyödve a fejüket, és az egyik kanalazta tovább a felmelegítetlen bolognai spagettis konzervjéből a tartósítószerrel, ízfokozóval és E523-mal felturbózott hideg trutymót, a másik meg tolta a fejébe az ecetes chipset gumicukorkával, ebédre. „Hihetetlen!” – mondtam én is. Azon is csodálkoztak, hogy nem kocsival, hanem egy 20 $-ért vett szakadt bringával járok be a 15 km-re lévő városba vásárolni, internetezni, hegyen-völgyön át, és általában sötétedés után érkezem vissza a kivilágítatlan járgányommal az erdőn keresztül. „Vannak ám erre vadállatok is” – próbáltak rámijeszteni, egyszer még egy hatalmas döglött mérgeskígyót is elémdobtak, azt hitték, majd sikoltozva elrohanok, mint a kis japán szüretelő csajok. Én meg odamentem, felemeltem és megkérdeztem, miért kellett agyonütni. „Nehogy megmarjon valakit” – mondták, és láttam, komolyan félnek a kígyóktól. Ezt már akkor észrevettem, mikor egyszer traktorral húztam a permetezőutánfutót (amiről ketten szórták a bio-gyomirtót), és amikor lassítottam, nehogy rámenjek az előttem elkúszó kígyóra, akkor ezek ketten hátul ijedten felugrottak az ülésekre és egymás szavába vágva kiabálták nekem, hogy azonnal teljes gázzal hajtsak át a kígyón. „Miért?” – kérdeztem értetlenkedve, mert én meg pont meg akartam állni, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, de nem hagyták, gyorsan tovább kellett gurulnom, aztán kiokítottak, hogy legközelebb ha kígyót látok, meg ne álljak, ne is kerüljem ki, mint most, hanem max. sebességgel hajtsak tovább, lehetőleg halálra gázolva a bestiát, hogy esélye se legyen megmarnia minket. És este a sötétben jobb ha nem mászkálok, mert a házikóm környékén szoktak látni egy barna kígyót, és ha barna, akkor mérges, szóval legyek óvatos.
Ami igaz, az igaz, én is láttam a ház körül a nyomokat a porban, de hogyan óvatoskodjak, mikor pl. a szobám is tele van mérgespókkal. Erre a harmadik éjjel jöttem rá, mikor felkeltem, hogy WC-re menjek és majdnem ráléptem egy ronda szőrös tarantula-szerű ízeltlábúra, amit csak az ablakon beszűrődő és véletlenül ráeső holdfény miatt vettem észre. Onnantól kezdve mindig villanyt gyújtottam, mielőtt kiléptem volna az ágyból (még jó, hogy ott volt a kapcsoló karnyújtásnyira), megvártam, míg a pókok villámgyorsan bemenekülnek a fény elől a szekrény meg az ágy alá, és csak utána léptem a földre. Az mondjuk nem volt túl megnyugtató, hogy az ágyam alatt tanyáznak, sőt néha a falon meg fölöttem a mennyezeten is mászkálnak. Csak reménykedni tudtam, hogy nem olyan bénák, hogy leessenek a fejemre és álmomban meg nem tévednek véletlenül se az ágyamra, mert abban azért biztos voltam, hogy direkt nem fognak rámmászni, hogy jól megcsípjenek, mert féltek az embertől, egyet mozdultam és már bújtak is el. Kisöpörni őket fölösleges és lehetetlen is lett volna, tele volt a ház repedésekkel, lukakkal, ott bújnak el, meg jönnek kintről be, ahol csak akarnak. Úgyhogy a békés egymás mellett élés szellemében nyugton hagytam őket, ők is engem, megosztottam velük a házat, akárcsak az egerekkel (akik rendszeresen megdézsmálták a száraztésztámat, úgyhogy végül vettem nekik egy külön zacskóval), és a padláson motozó oposszumokkal is, akiknek mindig feldobtam egy-két barackot, nehogy kiszáradjanak nekem a nagy melegben odafönt.
A ház előtti szemeteskukát meg a kenguruk és rókák dulták fel rendszeresen étel után kutatva, úgyhogy inkább egy edényben kitettem nekik az ételmaradékot, konyhahulladékot, hamar oda is szoktak a környező erdő lakói. Lett aztán nagy zsizsegés esténként a ház körül, ha későn értem haza, egy egész állatkert fogadott, jó érzés, ha az embert hazavárja a kis családja, hehe. A méhektől viszont tartottam egy kicsit, jó pár kaptár volt elhelyezve a farmon a virágzó gyümölcsfák beporzása céljából, és nem egy munkás fejét csipkedték már dagadtra, mert nem tetszett nekik valami. Bizonyos illatok, meg színek felhergelték őket, az arcszesztől pl. egyenesen dührohamot kaptak, és kivont szablyával (illetve fullánkkal) kergették kétségbeesetten menekülő áldozatukat. Nem véletlenül hordott mindenki moszkitóhálót a fején rajzás idején, de néha az alá is bemásztak. Ha túl hűvös volt reggel, akkor is morcosak voltak, és olyankor ingerlékenyebbek, szóval szeszélyes egy népség, jobb őket messziről elkerülni. Amit mi sajnos nem tehettünk meg, mert a kaptárok körül is kellett metszeni, permetezni, mindent, amit utáltak a méhek. Első napokban, mikor még nem volt moszkitóhálóm, egyszer egy megvadult méhraj fölém szállt, csak egy sötét felhőt láttam közeledni egyre hangosabb zúgással, mire észbekaptam, már ott voltak felettem. „Na ezek most méhpempőt csinálnak belőlem” – gondoltam, futással, csapkodással azonban csak támadásra ingereltem volna őket, úgyhogy meg se moccantam. Az volt a legnehezebb, mozdulatlanul nézni, ahogy – mint egy hullámzó amőba – egyre közelebbről szimatoltak körbe, letapogatták az aurámat, aztán hirtelen – mint egy varázsütésre – nagy sebességgel elhúzott az egész felhő.
De nem mindenki volt olyan szerencsés, mint én, mert aznap három munkást is megdöfködtek a méhek, úgyhogy másnapra sürgősen beszereztem egy moszkitóhálót a fejemre. De egyszer az se védett meg, mikor egy kíváncsi példány alámászva belegabalyodott a hajamba. Ott zümmögött egyre dühösebben a fejem búbján, én meg lekapva a hálót, egyre idegesebben próbáltam lesöpörni a fejemről, aminek az lett a vége, hogy jól belevágta a fullánkját a kobakomba. Amitől persze nem lett beljebb egyáltalán, mert a fullánkja mellett otthagyta a fogát is. Nekem meg sajgott a koronacsakrám két napig. Hamarosan aztán eltűntek a méhek, elvirágzottak a fák, elvitték a kaptárakat, de a moszkitóhálókat mégse vehettük le, mert megjöttek a legyek.
Illetve a legyek mindig is ott voltak, néha többen, néha kevesebben, de folyamatosan ott vannak, egész Ausztráliában, azok a rohadt szemtelen legyek. Néha annyi van belőlük, hogy ellepik az egész arcodat, és ha nincs a fejeden a háló, akkor eléggé az idegeidre tudnak menni. Ahogy nekem is, mikor a városba szoktam bebiciklizni, mert olyankor nem viseltem a moszkitóhálót (nem lehetett túl jól átlátni rajta), a legyek meg jöttek ezerrel, és hiába tekertem egyre gyorsabban, azok a dögök nem tágítottak, követtek, üldöztek, zümmögve nyomultak a fülembe, szemembe, és hiába hessegettem egyik kezemmel folyamatosan őket, mindig visszaszálltak. Kezdett elborulni az agyam, „Kill ‘em All!” – jutott eszembe az ősrégi Metallica klasszikus, vagy hogy a nagyszerű Boris Vian költői szavaival éljek: „Öljetek meg minden rohadékot!” Igen, azt kéne, kiirtani az összeset, mihaszna népség. Kihozzák itt belőlem az állatot, kurva legyek! Vagy ne legyek?
De nem sok időm volt ezen morfondírozni, mert hirtelen egy madár zúgott el az arcom előtt, majdnem nekicsapódott. Aztán nemsokára még egy. Felnéztem, pont jókor, hatalmas sebességgel zuhanórepülésben közeledett egy újabb hollószerű madár, utolsó pillanatban húztam félre a fejem, a szárnya megcsapta az arcomat, a csőre nagy csattanással csapódott össze a halántékom mellet, majdnem kivájta a szemem. Akurvaanyádat! Mi az úristen folyik itt?!? Elment ezeknek az eszük? Megtámadnak? Hitchcock Madarakja jutott eszembe, ettől valahogy még idegesebb lettem. Körülnéztem, sehol egy lélek, viszont egyre több madarat láttam a környező fákon, csak ültek és engem lestek, dermesztő csend volt, hát ez nem lehet igaz, hisztérikusan felnevettem, ez most komoly? Hát miért kell nekem minden szarba belekeveredni?!? Mint egy rossz álom. De nem álmodtam, ezek meg újra támadásba lendültek, csattogó csőrök zúgtak el a fejem körül, aztán egyszer csak hirtelen rájöttem, mi folyik. Ezek a madarak nem rám, hanem az arcom körül hemzsegő legyekre vadásztak! Mivel közel s távol az én fejem körül volt a legmagasabb az egy köbméterre eső legyek száma, ezért az a madarak számára terített asztal volt. Szóval nem az emberiség ellen fellázadt elnyomott állatvilág nevében akartak bosszút állni (bár simán elhittem volna azt is), és nem is valami radioaktív szennyeződéstől vagy génmanipulációtól aggresszívvé váló egyedek ámokfutásáról volt szó, nem akartak ezek egyáltalán meglincselni, sőt tulajdonképpen még a kedvemben is jártak, hiszen épp’ az imént akartam az összes legyet likvidálni a Földről, és tessék, percek alatt megtizedelték a légypopulációt körülöttem.
De valahogy ezután se lettem azért teljesen nyugodt, mert mi van, ha elvéti valamelyik a manővert és a hegyes csőrével jól belefúródik az arcomba? Hál’Istennek erre sosem került sor, de párszor azért még rám hozták a frászt az arcom előtt elsuhanó csattogó csőrök, mire úgy ahogy megszoktam őket. De nem ez volt az egyetlen veszélye a biciklizésnek arrafelé. Egyszer elütöttem egy kengurut. Pontosabban ő ütött el engem. A városból bringáztam vissza a farmra, már sötét este volt, mikor az erdei úton hirtelen balról nagy sebességgel egy kivilágítatlan kenguru érkezett és paff… Repültem vagy három métert, ő ugyanakkorákat ugorva megállás nélkül továbbszáguldott. Cserbenhagyásos gázolás, nem vitás, csak azért nem jelentettem fel, mert nekem is volt vaj a fülem mögött („hogy lehet így enni, hogy az egész fejedet összekened?” – rémlett fel gyerekkorom standard szülői dorgálása), ugyanis én is kivilágítatlan voltam és védősisakom se volt, ami Ausztráliában kerékpárosoknak is kötelező. Ráadásul a biciklim enyhén szólva nem igazán felelt meg a közúti forgalomban részt vehető közlekedési eszközökkel szemben támasztott alapvető követelményeknek sem. Először is nem volt fékem. Pontosabban csak az első fékem fogott úgy-ahogy, a hátsóban elszakadt a bowden, gondolom, még valamikor a századforduló tájékán, elég régi és lestrapált jármű volt. A 18 sebességéből kettő működött, nem sok variációs lehetőséget adva a hegymenet megkönnyítéséhez. A gumik tükörsimára voltak kopva, minimális tapadást sem biztosítva a kanyarokban. Na de 20 $-ért mit várjon az ember, űrhajót?
Végül is gurult. Bár el lehet képzelni, milyen érzés hegyről lefelé száguldani a kacskaringós úton úgy, hogy csak az első fék fog. Egy tripla szaltó – dupla leszúrt Rittbergerrel – mindig benne volt a pakliban. Ettől is volt olyan izgalmas. Amit néha még fokoztam azzal, hogy egy idő után, amikor már csukott szemmel is tudtam az utat, akkor tényleg csukott szemmel mentem egy darabig. Azt játszottam, hogy magamban számoltam, 1-2-3-4-5…, és az volt a cél, hogy minél később nyissam ki a szemem. Meddig merek vakon lefelé gurulni, bátorságpróba. 12-ig jutottam a számolásban, az volt a maximum, akkor egy pillanatra kinyitottam a szemem, általában az utolsó pillanatban, mielőtt kisodródtam volna egy kanyarban, aztán benéztem az utat és újra csukott szemmel folytattam a száguldást lefelé. Ennél jobban már nem tudtam fokozni a hülyeséget, hegyről le első fékkel, élesen kanyargó csúszós kavicsos földúton tükörsima gumikkal, csukott szemmel, hogy még csak véletlenül se vegyem észre az esetleg az útra tévedt kengurukat. Bár ez utóbbi probléma elkerülésére volt egy jó kis taktikám. Hangosan énekeltem. Hogy elriasszam az útról előlem az állatokat, mert csengőm se volt persze. Amúgy a kengurus ütközésem óta városon kívül este mindig énekeltem biciklizés közben, hogy időben meghallják az állatok a közeledésemet, mert én a sötétben nem nagyon láttam semmit, nem tudtam kikerülni őket. Bár az autók hangját is biztos hallják, mégis sok elgázolt kengurut, wombatot, oposszumot, rókát lehet látni az út szélén, de nyilván mert már nincs idejük elugrani a gyorsan száguldó autók elől, azoknak meg már nincs idejük fékezni. Én azért lassabban száguldok a csotrogányommal, hagyok nekik elég időt, hogy fülüket befogva elmeneküljenek, mikor meghallják hamis kornyikálásomat.
Egyébként egyszer még engem ütött el bringástól egy autó, bent a városban, de nem volt vészes, lassan mentünk mindketten, a sofőr jobban megijedt, mint én. Kiugrott az autóból, ott sopánkodott körülöttem, azt hiszem, ő volt a hibás, kórházba akart vinni, majd máskor, mondtam neki, most nem érek rá, mindjárt zár a könyvtár. Azzal felpattantam a biciklimre és húztam netezni. Azért az oldalam fájt egy pár napig, de a bringának szerencsére nem lett baja. Én is olyan vagyok, mint a macska, hét életem van, ha nem több. Elég sok mindent megúsztam már, többek között egy pszichopata gyilkost is, bár nem biztos, hogy az volt, csak nagyon annak tűnt.
Adelaide-be indultam el a farmról egyik hétvégén stoppal (kb. 800 km), Uli barátom születésnapjára voltam hivatalos, elég akadozva haladtam, alig volt forgalom, és mindenki csak a következő városig ment. Feleúton rámesteledett, mikor felvett egy harmincas nő, Maggie, még csodálkoztam is, milyen bátor, este egyedül felvesz egy idegen pasit, ritka az ilyen. Aztán később kiderült, én voltam a bátor, hogy beszálltam mellé, de akkor még nem sejtettem semmit. Bár már az elején furcsán viselkedett, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Először is azt vettem észre, hogy folyamatosan engem bámul vezetés közben, mellette ültem, ő meg nem az utat nézte, hanem engem. Mikor meg ránéztem, akkor visszakapta tekintetét az útra, úgyhogy muszáj volt néha ránéznem, hogy legalább akkor az útra koncentráljon. Aztán egy idő után megkérdeztem, mit bámul, azt mondta, nagyon emlékeztetem a bátyjára. És bámult tovább. Később megkérdezte, nincs-e kedvem nála éjszakázni, a következő városban lakik, nem valószínű, hogy ilyen későn felvesz még valaki, nála meg fürödhetek, ehetek, és van egy szobája számomra, ahol nyugodtan alhatok, reggel meg kipihenten folytathatom az utam. Jól hangzott, úgyhogy elfogadtam a meghívást. Egy elhagyatott háznál álltunk meg, a kertet belepte a gaz, bent is jó nagy kupi volt, meg egy csomó gyerekjáték, a szobában meg, amit nekem szánt, olyan bűz volt, mintha valami (vagy valaki) rohadt volna a szekrényben. Úgyhogy inkább a tágas konyhát választottam, ahol volt egy kanapé és a levegő is belélegezhető volt. A beígért vacsorából nem lett semmi, mert kiderült, hogy jégkrémen és teán kívül semmi ehető nincs a házban, úgyhogy ettem a saját szendvicsemet, meg egy kis fagyit teával, aztán lezuhanyoztam és lefeküdtem. Ő már fagyizás után elköszönt és elvonult a szobájába, csend borult a házra és sötétség, csak a konyhai kislámpa maradt égve.
Fáradt voltam, hamar elaludtam. Egyszer csak arra riadtam fel, hogy ott áll tőlem pár lépésre, kezében egy konyhakés és engem bámul. Kicsit kirázott a hideg. Kérdeztem, mit csinál, azt mondta, vacsorát. Éjjel kettő volt. Kíváncsi voltam, mit fog vagdosni, mert semmi étel nem volt a konyhában. Erre főzött egy teát. Aztán elmesélte, hogy a családja bírósággal elvetette tőle a gyerekét, még csak nem is látogathatja. Elővett egy fotóalbumot, mutatta a kislányt. Észrevettem, hogy pár képről hiányzik egy férfi feje, kivágták ollóval. „Ő kicsoda?” – kérdeztem. A bátyja, mondta, aki nagyon hasonlít rám. Hát nem látszik, gondoltam, és most hol van? A Kék-hegyekben, éppen tőle jött most. Ott ástad el? – futott át az agyamon, de inkább nem firtattam. Aztán hirtelen elköszönt, szép álmokat, és bement a szobájába. Szép álmokat, köszike! Ezek után hogy aludjak el? Egy ilyen pszichóval egy fedél alatt? Aztán nagy nehezen mégis csak elszenderedtem, de előtte azért a párnám alá helyeztem egy húsklopfolót, a biztonság kedvéért. Kakasszóra ébredtem, épségben, levágott lófej se volt a takaróm alatt, jól van, nincs itt semmi vész, jó kislány ez a Maggie, csak egy kicsit fura. Aztán észrevettem, hogy ő kukorékol! Ott állt a nyitott bejárati ajtónál és hangosan kukorékolt kifelé. Nyilván köszöntötte a Napot. Hát nem kicsit fura a csaj, az biztos, kíváncsi lennék, mit rejteget a büdös szobában, bár talán most jobban teszem, ha kíváncsiskodás helyett elhúzom a csíkot, amíg tehetem, amúgy is messze van még Adelaide, még a végén lekésem a szülinapi bulit, akkor aztán az Uli öl meg.
Úgyhogy megköszönve a vendéglátást gyorsan útra keltem, mielőtt nekiállt volna a bazi nagy konyhakésével reggelit csinálni. Belőlem. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mikor elaludtam, még nem is volt rajtam takaró, csak a hálózsákomba voltam bebújva. Ezek szerint éjjel, mikor már aludtam, odajött és betakart. Hmm. Most ezen hogy’ igazodjak ki? Sose fogom megtudni, mi járt a fejében, mikor késsel a kezében bámult. De hálás vagyok neki, amiért este felvett és menedéket adott. (És hogy végül nem rakott be a szekrénybe, nyolc darabban.) Végül is jó ember volt, velem legalábbis. Még sajnáltam is, ki tudja, milyen személyes tragédiája volt. De jól rám ijesztett.
Nem csoda, az utóbbi időben annyi megtörtént rémtörténetről hallottam meg olvastam a stopposokra vadászó ausztrál psycho-killerekről, hogy kissé gyanakvóbb lettem. (De azért persze stoppolok azóta is tovább rendületlenül.) Volt egy másik esetem is, amikor veszélyt szimatoltam, de arról is kiderült később, hogy téves riasztás volt. Még a Rainbow-ról stoppoltam vissza a civilizációba az Isten háta mögül, mikor felvett egy kutyás fickó egy furgonnal. Nem volt túl beszédes, mondtam neki, hogy Lismore-ba szeretnék eljutni, onnan már jó vagyok vonattal, bólintott, bedobta a hátizsákomat hátra, engem beszíjazott maga mellé, hogy moccanni se bírtam, aztán szó nélkül gázt adott. De hova a büdös francba vihet? –tettem fel magamnak a költői kérdést, ugyanis egy idő után letért a Lismore-i útról és egy elhagyatott ösvényen száguldott tovább, olyan őrült tempóban, hogy esélyem se legyen kiugrani. Feltéve, ha egyáltalán ki tudtam volna kapcsolni azt a kurva biztonsági övet, amibe olyan furán betekert, hogy levegőt alig kaptam. Fogoly vagyok, bassza meg! – döbbentem hirtelen rá. Akkor vettem észre félszememmel a rozsdás (vagy véres?) baltát, ami az egyik zökkenőnél kicsúszott az ülése alól. Azt hitte, nem láttam meg, és óvatosan visszatolta a lábával. Ajjaj, ennek fele se tréfa, úgy látszik, egy nagyon durva thrillerbe csöppentem bele, semmi kedvem eljátszani a szerencsétlen áldozat szerepét. Na jó, de mit csináljak, öljem meg én? Te, figyelj – mondtam neki óvatosan –, Lismore nem erre van. Tudom – válaszolta, de neki most dolgoznia kell mennie, nem tud Lismore-ba vinni, de majd a főnöke, az úgyis oda megy, az majd elvisz, no worries.
Na persze, no worries, nincs gond, minden ausztrál ezt hajtogatja állandóan, de hadd aggódjak már egy kicsit a kivégzésem előtt. Ekkor a kutyája hátulról barátságosan a vállamra tette a mancsát és a farkát csóválva megnyalta az arcomat. Ettől valahogy megnyugodtam. Egy elmebeteg gyilkosnak nem lehet ilyen barátságos kutyája. És ha a gazdája a feldarabolásomra készülne, akkor a kutyája biztos nem játszaná el itt nekem, hogy no worries, a kutya nem színészkedik. Ekkor megérkeztünk egy magányos tanyához, a pasi kibogozta a biztonsági övemet és intett, hogy kövessem. Bementünk egy töksötét fészerbe, na basszus, ez mégis csak megnyúz itt, szemrehányóan néztem a kutyára, rohadt hamis dög. Megmarkoltam zsebemben a bicskát, ekkor felkapcsolódott a villany, és ámulva bámultam körbe. Szobrok voltak körülöttem, fémhulladékból, vasból, acélhuzalból, gépalkatrészekből összehegesztve, kenguruk, madarak, Nap, Hold, csillagok, a mennyezetről lelógatva, a szellőtől lassan forogva, lenyűgöző volt. Ezeket ki csinálta? – kérdeztem. Én meg a kollégám – mondta –, ha nincs meló, evvel ütjük agyon az időt (de jó, hogy nem a stopposokat, gondoltam megkönnyebbülve), kint hátul vannak a nagyobb darabok. Kimentem, ahol totemoszlopon kitárt szárnyú fémmadár, vasból kovácsolt székelykapu-féleség és egy harci szekér fogadott. Beszarás! Itt az Isten háta mögött két melós csak a saját örömére micsoda műveket alkot! És én még egy pillanatig azt hittem, lemészárol, aztán tessék, milyen tuti kis helyre hozott. És persze a főnöke is nemsokára megjött, aki tényleg ment Lismore-ba és örömmel vitt el engem is, egész a vasútállomásig, úgyhogy végül happy end.
De aki stoppolni akar Ausztráliában, az inkább ne nézze meg a megtörtént esetet feldolgozó Wolf Creek c. filmet a szadista stoppos-gyilkosról, mert mindenhol rémeket fog látni. Persze az óvatosság azért sosem árt, lehet, én csak szerencsés voltam. Amúgy általában nem volt semmi rossz érzésem stoppoláskor, nincsenek negatív élményeim evvel kapcsolatban (hacsak a fentebb említett két esetet nem számítjuk annak), valójában sokkal nagyobb biztonságban érzem magam Ausztráliában, mint a frusztrált, aggresszív idiótákkal teli Magyarországon. Itt teljesen hétköznapi dolog, hogy vadidegenek egymásra mosolyognak, szóba elegyednek, megkínálják egymást ezzel-azzal, otthon az ilyen ritkaságszámba megy. Sőt, ha Budapesten rámosolyogsz egy idegenre, az minimum hülyének néz vagy megijed tőled, de lehet, neked is gyanús, ha rádmosolyognak, vajon mit akarhat tőled, biztos valami rosszban sántikál, mi másért mosolyoghat rád egy vadidegen. A legtöbb ember bizalmatlan, gyanakvó, nyilván nem alaptalanul, sok rossz tapasztalat éri őket, ezért aztán bezárkóznak (nem csak átvitt értelemben), mint általában a legtöbb magyar, főleg a városi. Otthon velem is hasonló történik. Ezért is kell sűrűn kimozdulnom, utazáskor kinyílik az ember, főleg ha a Föld naposabb (nem csak szó szerint) felére látogat. Először persze még az is szokatlan, hogy az eladók errefelé udvariasak, köszönnek, mosolyogva megkérdezik, hogy vagy, nem mint otthon, ahol csak rádförmednek: „Aprót adjon, nem tudok visszaadni!!”, és úgy általában egy darab szarnak néznek. Itt az autó akkor is megáll, ha tilosban mész át, otthon a zebrán sem vagy biztonságban, még ha neked van zöld jelzésed is. Teljesen más az emberek mentalitása.
Itt vidéken pl. még működik a becsületkassza, a kert bejáratához (ahol se kapu, se kerítés, mert nincs rá szükség) a kocsiút mellé némelyek kiteszik az eladásra kínált portékát egy kis asztalra, házi sajtolású olivaolajat, saját termést (málna, paradicsom, chilli stb) kis dobozokban, zacskókban, kiírják az árát, odatesznek egy perselyt, aztán rá se néznek egész nap. Legtöbbször rá se lehet látni a házból, ami jóval beljebb van az úttól. Mégse visz el senki semmit fizetés nélkül (én se a chillit, mielőtt gyanakodnátok, bár nagy volt a kísértés!) és a kasszát se lovasítják meg. Otthon secperc alatt ott teremne egy etnikummal teli Lada és bepakolnának mindent, kasszástól, kisasztalostól, aztán illa-berek nádak-erek. És nem is kell feltétlenül a kisebbséghez tartozniuk, sajnos a nagy többség is ilyen a Kárpát-medencében. Lopásban, csalásban a kormány mutatja a „jó” példát. Nem mondom, hogy errefelé mindenki becsületes és jóravaló, de legalább az emberek többsége barátságos és segítőkész. Sokat számít ám. Arról nem beszélve, hogy itt megfizetik az ember munkáját. Meg lehet élni a fizetésből. Nem vegetálni, ÉLNI. A munkádért annyi pénzt kapsz, amiből a létfenntartáson kívül marad szórakozásra, utazásra, de pár heti béredből már vehetsz akár egy használt lakóbuszt is.
Én itt a minimálbért kerestem, óránként 15 dollárt (kb. 22oo Ft), nézzük csak, mire is futja itt ekkora fizuból. Hát pl. 3 óra munkám árából, 45 dollárból be tudtam vásárolni egész hétre, sonkát, sajtot, csirkét, halat, kenyeret, krumplit, tésztát, rizst, paradicsomot, chillit, uborkát, avokádót, fagyit, sütit, amit csak megkívántam. CD-ket, DVD-ket már 10 $- ért kapsz, vagyis 2 óra alatt 3 fasza CD/DVD árát megkeresed. Vannak olyan caritas-boltok, ahol használt cuccokat árulnak fillérekért, itt általában 2-3 $-ért bármilyen ruhadarabot megkapsz, vagyis egy óra alatt megkeresel annyi pénzt, amiből tetőtől talpig felöltözködsz, cipő, nadrág, ing, kabát, cowboy-kalap, lasszó. A gyerekholmik ezekben az „opshop”-okban (opportunity shop, mondjuk alkalmi bolt) még olcsóbbak, van ahol 50 cent darabja, mindennek! A Rékának eddig már vettem 2 pár szandált, 2 pár bőrcipőt, 3 indiai ruhát, 2 kertésznadrágot, 2 nem kertésznadrágot, 5 pólót, szoknyát, pulóvert, kabátot, hátizsákot, tarisznyát, 1 csúcsos manókapucnis nepáli kardigánt, 1 kutyafüles sapkát meg 1 tündérszárnyat. És az egész alig került többe 10 $-nál, azaz még 1 órát se kellett érte dolgoznom! Hihetetlen? Pedig így van. De mondok még hihetetlenebbet. Háromnapi béremből már vehetek egy retúr repjegyet Új-Zélandra vagy Thaiföldre, de ha mondjuk Ausztráliát szeretném bejárni, akkor 2-3 hét alatt megvan egy használt lakóautó ára. Itt az emberek nem gyűjtögetnek évekig egy 2 hetes külföldi nyaralásra, a családfő 1 havi bére elég arra, hogy gyerekestől, nagymamástól átruccanjanak Balira pár hétre búvárkodni, és a nagyinak csináltassanak még egy fasza indonéz műfogsort is.
Az én szüleim egész életükben egyszer voltak külföldön, egy háromnapos bécsi úton. Ez baromira elszomorít. (Hál’Istennek az én majdani gyerekem ezt rólam nem fogja tudni elmondani, tettem róla.) Úgyhogy ne csodálkozzon senki, hogy nem otthon gürizek szarér-húgyér, hanem járom a Világot, ÉLEM az életem, úgy, hogy közben még anyagilag is gyarapodom. Ugyanis nem üres kézzel fogok hazamenni, gyűlik a zseton rendesen, nem élem fel a keresetemet, bőven tudok félretenni is. Arról nem beszélve, hogy két bazi nagy (összesen 60 kg súlyú!) dobozban már hazaküldtem az eddigi szerzeményeimet; temérdek CD-t, DVD-t, könyvet, ruhát, cipőt, az Ulitól kapott ajándékaimat; camping- és túrafelszerelést, búvárcuccot, na meg a talált tárgyakat; fényképezőt, mobilt, playstationt + computer datát, amiket lomtalanításkor szedtem össze. Na ja, minden hülyeséget összeguberálok, jó lesz az asszonynak meg a gyereknek felkiáltással, már csak asszony meg gyerek kéne hozzá. Egyébként mini-hifit is találtam Wangarattában, kazetta- és CD-lejátszóval, hangfallal, de azt a farmon hagytam a házikómban, jó lesz az ott legközelebb, mikor visszajövök. Mert visszajövök majd, az tuti, előbb vagy utóbb, mikor otthon nem bírom majd cérnával.
Itt már bérelt helyem van, munkával, szállással , ismerősökkel. A farmon van egy kis berendezett házikóm, még első nap ajánlotta fel a farmer, mikor látta, hogy sátrat akarok verni. Üresen állt egy kis tó melletti dombtetőn, pár éve nem lakta senki. De teljesen rendben volt, WC, zuhanyzó, tűzhely, pár darab bútor, meg ugye a pókok, egerek, oposszumok. Ágy nem volt, az első napokban még a földön aludtam (jó, hogy a pókokról akkor még fogalmam se volt), aztán a farmon dolgozó helyi melósoktól kaptam mindent, ágyat, hűtőszekrényt, ventillátort, TV-t, amihez később guberáltam a playstationt, amiről először gőzöm nem volt, hogy micsoda, de miután rájöttem, hogy le lehet játszani vele a DVD-imet, jól jött. A talált computer memory datáról se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, Uli mondta el, hogy fel tudom rá tölteni az ő több ezer darabból alló CD-gyűjteményét, meg a sokezer fényképemet, úgyhogy az is jó vétel volt ingyér’. Az Ulinak meg találtam egy bluetooth-ot. Na arról tényleg azt hittem, hogy egy ufó hagyta el, kis villogó bizgentyű, gondoltam, talán át tudom transzportálni magam vele egy másik idősíkba, de hiába tettem a fejemre meg nyomogattam összevissza, nem működött. Aztán mikor Uli megmondta, hogy autóvezetés közben lehet vele mobiltelefonálni, akkor csalódottan nekiadtam. Amúgy a látszat ellenére nem guberálással töltöttem az egész időmet, azokba csak úgy véletlenül belebotlottam.
A farmon a Nappal együtt keltem reggel hatkor, aztán miután a nyitott ablakon át megcsodáltuk egymás felkelését, bepakoltam az elemózsiát meg a négy liter jeges vizet, elköszöntem az egerektől, feltettem hetyke cowboy-kalapomat, nyeregbe pattantam, és elvágtattam, akarom mondani, elkerekeztem a főépülethez, ahol a reggeli gyülekező volt. Mindössze ötperces út volt, de arra elég, hogy útközben üdvözöljem a mekegő kecskéket, a tágra nyílt szemű alpakákat (olyan szép nagy bociszemük van azon a kicsi fejükön, na meg az a zsiráfnyak, haláliak!), és a velem versenyt futó két juhászkutyát. (Az egyik, Basta, háromlábú volt, még kölyökkorában elveszítette a jobb hátsó lábát egy balesetben, neki mindig lelassítottam, olyan lelkesen bicegett mellettem szegénykém, nem akartam, hogy kisebbségi érzése legyen, ha lemarad. Vele egyébként nagyon összebarátkoztam, általában mindenhova elkísért, ha traktoroztam, akkor is ott ült fent a lábamnál, nem tágított.) Feleúton aztán általában belefutottam a többi munkásba, akik autókkal jöttek a közeli településekről – az ázsiai szüretelők meg a campingből –, mert rajtam kívül csak Karinék laktak a farmon, meg a farmer családja, a többiek messzebbről jártak be. A sok japán csajszi mosolyogva integetett a mikrobuszból, és vidáman nézték, ahogy én nem csak nekik, hanem a kecskéknek is integetek, sőt mekegek. (És még én néztem szegény kukorékoló Maggie-t bolondnak, mi?) Egy idő után már egész jól szót értettem velük. A kecskékkel is, meg a japánokkal is.
Amúgy én voltam az egyetlen európai vendégmunkás, a többi mind ázsiai volt, indiai, japán, tajvani, kínai és tibeti (békében!), koreai, maláj stb, fiúk-lányok vegyesen. Na meg a 6-7 rezidens ausztrál munkás, ők egész évben dolgoztak, a vendégmunkások meg októbertől áprilisig, a szüreti szezonban. Reggel 7-től délután 4-5-ig volt a munkaidő, félórás reggeli meg ebédidővel, néha hétvégén is. Általában kánikula volt, árnyék szinte semmi, úgyhogy elkelt a négy liter jegesvíz, így is annyira kitikkadtam, hogy meló után egyből mentem a házam melletti tóhoz fürdeni. Szabadnapokon meg kerékpártúrákat tettem a környező természetvédelmi területen, a dimbes-dombos, erdőkben, tavakban, állatokban gazdag vidéken, néztem a róka-nyúl futóversenyeket (hajrá nyuszi, hajrá nyuszi!), énekeltem a kenguruknak, barátkoztam a mezőkön legelésző lovakkal, tehenekkel, borjakkal, menekültem a bikák elől, szóval idilli volt. Általában hetente egyszer bekerekeztem a városba bevásárolni, internetezni, olyankor a visszaút elég fárasztó volt, ugyanis a végén már a meredek hegynek felfele tolnom kellett a bringát, hátamon a megtömött hátizsákkal, a kormányra akasztott egy-két telepakolt szatyorral, szakadt rólam az izzadtság, elleptek a legyek, előredőlve toltam a biciklit, egyre lassabban, nagyokat fújtatva. Több tucatszor megtettem ezt a kimerítő caplatást, és mindannyiszor a Baraka egyik kezdő képsora ugrott be, amikor egy iszonyatosan megpakolt szekeret húz egy lesoványodott öszvér valahol Indiában, nekifeszülve, lassan, nagyokat fújtatva, meg-megcsúszó patákkal, nyikorgó szekérrel, a háttérben halk Dead Can Dance zenével. Automatikusan ugrott be mindig ez a kép, ahogy nekifeszültem a kaptatónak, és egyre jobban eggyé váltam azzal az öszvérrel, átéreztem a kimerültségét, a levegő után kapkodó tüdejének fújtatását, lüktető halántékát, szívének minden dobbanását. Én voltam akkor az az öszvér a Barakából, testestől-lelkestől.
Amúgy egyik kedvenc filmem, nagyon sokszor láttam, és fogom is még, de ezentúl az a képsor mindig eszembe fogja juttatni a Wangarattában töltött, néha nehéz, de boldog időszakomat. Mert persze azért nem olyan keserves életem volt, mint annak az igavonó csacsinak. Néha kicsit megerőltető volt, de egyáltalán nem volt keserves. Több hétvégi fesztivál is becsúszott pl., míg a farmon dolgoztam, az egyik a szomszédos kisvárosban, Wodongában zajló Wild Festival volt, koncertekkel, jelmezes-gólyalábas felvonulással, ökörsütéssel, kirakodóvásárral. Egy másik pedig a nem messzi Eldorado nevű hegyi településen évente megrendezésre kerülő Life Festival volt, a hely és a fesztivál neve önmagáért beszél, az Életet ünnepelték az idesereglett hippik, vándorok, utcazenészek, komédiások, és persze a helyiek. Jó kis zenés-táncos mulatság, sok gyerekkel, dobosokkal, tűzzsonglőrökkel, tábortűzzel az erdei tisztáson. A japán szüretelők jóvoltából oda-vissza fuvarom volt mindkét banzájra, tízen dorbézoltunk a mikrobuszban, akkor ismerkedtem meg Marival, akivel jóbarátok lettünk. Mari egy japán lány. Mikor bemutatkozott („Hi, my name is Mari.”) és közben nézett rám azzal a nagyon japán ferde szemével, hát azt hittem, dobok egy hátraszaltót, tripla Lutz-cal. Ne hülyéskedjél már, mondtam neki, anyámat hívják Marinak, de ő nem japán. (Vagy mégis?) De tényleg így hívták a csajt, Mari Taka, az e-mail-címe is ez, azóta váltottunk pár levelet (ugyanis már hazautazott), úgyhogy már Japánba is meg vagyok hívva.
Amúgy ő tényleg csak barát volt, mert a kedvesem egy thai lány lett végül, Leb. Mikor Thaiföldről visszaérkeztem a farmra és pont azon bánkódtam, milyen kár, hogy nem jött össze egy thai menyecske sem, akkor jött Leb, az új ázsiai brigáddal az egy szem thai leányzó. Érdekes kapcsolat volt, már az elején tudtuk, hogy maximum három hónapig fog tartani, akkor ugyanis haza kell mennie, folytatni az egyetemet, ami még három év. Esélytelen egy hosszútávú komoly kapcsolat, hiába minden, más az utunk, máshogy is képzeltük el a jövőnket, tudtuk, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve egy életre szólóan. De akkor, ott, arra a pár hónapra összeforrt a sorsunk, éreztük, hogy fontos állomás vagyunk egymás életében. Úgy éltük le együtt azt a három hónapot, mint a halálos beteg, akinek az orvos megmondja, hogy már csak három hónapja van hátra. A legtöbbet hoztuk ki belőle, mindent ezerrel, mert nem lesz máskor, nem lesz később, élvezzük ki egymást, amíg lehet. Nem szerelem volt, ami múlandó, hanem szeretet és barátság, ami időtlen. Na és persze ott izzott köztünk a felfokozott érzékiség is. Nem mentünk takaréklángon egy percig se, maximum hőfokon égtünk, szinte elemésztett a tűz, aztán egyszer csak huss, elrepült a kedves, ellobbant a láng. Nem maradt más, csak kiégett, füstös, fekete, kopár tarló, a tegnap még illatosan virágzó színpompás rét helyén. Magamba roskadva, megtörten ültem a házban, újra egyedül, na meg az egerek, itattam is egy kicsit őket, aztán végső elkeseredésemben elővettem a Magnumot, lassan a számba vettem, és… Nem, nem durrantottam fel az agyamat a plafonra, főbelövéssel, különben se lehet a Nirvánába jutni, csak onnan kikerülni (lsd. szerencsétlen Kurt Cobaint), meg amúgy se tartok fegyvert.
Az utolsó jégkrémemet vettem elő, és – miközben Leb járt az eszemben – önfeledten nyalogatni kezdtem. Valamivel stimulálni kell az agyban a boldogság-receptorokat, hogy kicsit feldobjam magam, a csokievés, fagyinyalás – jobb híján – biztos segít ilyenkor, a nők legalábbis ezt alkalmazzák, gondoltam, kipróbálom. Hát boldogabb nem lettem, viszont kurva jól esett. De persze bánatra (is) a legjobb gyógyír az utazás. Olyankor az új környezet, új emberek, új élmények elterelik az ember figyelmét búról-bajról. És minden utazás tökéletesen személyre szabott, azok az élmények érnek és azokkal az emberekkel találkozol, akik és amik hozzád vannak rendelve ebben az életedben és csak rád várnak valahol. Ezért érzek állandó késztetést, hogy útra keljek, mert úgy gondolom, ezek az élmények és emberek nem jönnek helybe, ezeket meg kell találni. És csak az talál, aki keres is. Mikor otthon ülök, mindig úgy érzem, hogy parkolópályán vagyok, nem haladok előre egy lépést sem, egy helyben topogok, csak vesztegetem az időmet, az Élet meg elmegy mellettem. És csak azok az események és emberek botlanak belém, akik/amik éppen ugyanakkor ugyanott leledzenek. És így a többi rengeteg – valahol rám váró – élmény és ember kimarad az életemből. Én viszont szeretnék minél teljesebb, gazdagabb és színesebb életet élni, lehetőleg minél több rám váró eseménnyel és emberrel találkozni. Vagyis a vándorút nálam tulajdonképpen keresés, ami a megírt Sorsom lehetséges eseményeinek és szereplőinek megtalálására irányul, na és persze önmagam megtalálására is. És közben alakítani is tudom a Sorsomat, mert ami meg van írva, az csak egy többvariációs labirintus útvesztője, ahol az egyik út rövidebb, a másik hosszabb, egyik kacsakaringósabb, a másik egyszerűbb, de mindegyik ugyanoda vezet, viszont az rajtam múlik, hogy melyiken megyek, az útkereszteződésekben merre fordulok, mert az nincs kőbe vésve, a döntéseim nincsenek előre megírva, csak azok következményei. És én szeretek élni ezzel a döntési jogommal, még akkor is, ha néha rosszul döntök és amiatt egy nehezebb útszakaszra kerülök, mert az is az én utam, még ha göröngyösebb is a vártnál. Különben meg a rossz döntés következményeiből okulni is lehet, vagyis azáltal is lehet fejlődni. Nyilvánvaló, hogy minden utazás karmikus, tehát erősen spirituális jellegű, nincs olyan, hogy céltalan lődörgés a Nagyvilágban, vagy puszta helyváltoztatás, mert el kell mennem A-ból B-be. Az csak a látszat. Minden útnak tétje van, mert minden úton vár valami vagy valaki, ami befolyásolja a további utad/életed. Még ha akkor éppen nem is veszed észre vagy fel se fogod.
Na de száz szónak is egy a vége, itt volt az ideje, hogy újra elinduljak, és nem csak azért, mert Leb ellebbent, de a meló is véget ért a farmon. Meg különben is, nekem az utazás olyan, mint a szotyi, ha egyszer elkezdem, nem tudom abbahagyni. Most is folytatnom kellett, még csak azt nem tudtam, merre tovább. Két környékbeli sziget is tervbe volt már véve egy ideje, Új-Zéland és Tasmánia, és mivel ez utóbbi volt közelebb, és jelenleg kellemesebb éghajlatú is, ezért ezt választottam. Érzékeny búcsút vettem a farmtól és az ottaniaktól, beleértve a lógó fülű kecskéket és az állandóan hajamat csócsáló alpakákat is, bicegő barátomat, Bastát is megölelgettem, volt egy kis tűzijáték is (Rocket fellőtt pár füstölgő rakétát!), aztán Karin eldobott a buszállomásig, és este már a Melbourne-i kikötőben vigyorogtam elégedetten a frissen szerzett 70 dolláros akciós hajójegyemmel a „Spirit of Tasmania” nevű kompon, mikor felszedte a horgonyt. Egész éjjel a fedélzeten ültem, és hol a holdfényben megcsillanó hátú ugráló delfineket figyeltem, hol a csillagokkal teleszórt Égbolton merengtem, közben hallgattam a hullámmorajlást, szívtam be a tengeri levegő sós illatát, és mosolyogva idéztem fel magamban a farmon töltött pár hónap eseményeit. Aztán ahogy hajnalban felbukkant a Nap a végtelen óceán peremén, úgy ért véget a közelmúlt élményeinek felidézése is, mert eljött az újabb kalandok ideje, kikötöttünk Devonportban, megérkeztem Tasmániába.
Úgyhogy legközelebb már innen folytatom. Addig is jó utat Mindenkinek!!!
Zeehan, Tasmánia, 2008. április, 22 fok…