“És akkor most megnézem Borneót”- mondtam magamnak, mintegy felvillanyozásképp, hogy ellensúlyozzam a rámtörő szomorúságot, amit Ausztráliából való távozásom okoz majd nemsokára nyilván. Lejárt a vizumom, lejárt az idõm Ausztráliában, másfél év, ennyi jutott elsõ blikkre, soknak tûnik, de mégis kevés egy ekkora országra (kétszer akkora, mint egész Európa!), nem is vitás, hogy vissza fogok még jönni. Már a repülõn ültem, sebesen gurultunk a kifutón, majd felemelkedett a gép orra, belenyomódtam az ülésbe, aztán kicsit jobbra dõltünk, tettünk egy búcsúkört Darwin felett. Még egy utolsó pillantást vetettem a Mindil Beach pálmafás partjára, ahol elõzõ este a csillagokkal takarózva merültem el a “dreamtime” õsi álomvalóságába, aztán a szárazföld egyre kisebb lett, helyette a végtelen, kék óceán töltötte be a látóteret, a horizont lassan elmosódott, az ég és az óceán egybefolyt, a szemem is kezdett elhomályosodni. Na ja, most jön a szokásos elérzékenyülés, mikor valami végetér, mikor valamitõl búcsút kell venni, nálam ez az utazásaim végén mindig elõjön, amikor mást inkább a honvágy mardos, meg a hazatérés izgalma, olyankor engem az adott országtól való elválás szokott lehangolni, ahol hónapokat, adott esetben 1-2 évet is eltöltöttem. De most nem jött a bús melankólia, nem sajgott a szivem, hogy jajistenem, véget értek megint a szines kalandok, és jönnek az otthoni megszokott szürke hétköznapok, (amik még csak nem is annyira szürkék, mert szerencsére nem az ózdi vasöntödében kell robotolnom, meg egy lakótelepi panelben kuksolnom), nem, nem bánkódtam egyáltalán, mert csak kimondtam a varázsszót, és jólesõ borzongással, felfokozott izgalommal és várakozással tekintettem az elkövetkezõ napok, hetek elé.
Borneó – ez volt a varázsszó, ami elhomályositotta az ausztráliai kalandozásom végetérése miatti lehangoltságomat. “Jajdejó, megyek Bornejó!” – mondogattam magamban ujjongva, mint egy kisgyerek, vigyorogtam is hozzá, mint a tejbetök. Otthon persze simán idiótának néznek, ha magadban vigyorogsz a buszon, itt viszont visszamosolyogtak rám, ez tetszett, itt mindenki hülye. Széles jókedvemet még csak fokozta, hogy ezúttal egy számomra is teljesen ismeretlen vidék volt az úticélom, itt az alkalom, hogy ismét felfedezzem magamnak a Világ
egyik távoli zugát.
Borneó már évszázadokkal ezelõtt is különös és titokzatos helynek számitott, amirõl csak kevés hiteles beszámoló, ám annál több hátborzongató szóbeszéd járt körbe a kikötõk rumgõzös tengerészkocsmáiban, és ez a sziget még a mai napig is varázslatos és rejtélyes jelentõséggel bir a kalandvágyó utazók körében, engem is beleértve. Nem csoda, hiszen ez az egyetlen hely a Földön, ahol egy erdei séta során éppúgy belefuthatunk egy lakmárózó orangutánfalkába, mint egy fejvadász bennszülött törzsi lakomába, ahol azért remélhetõleg nem a vacsora inycsiklandozó fõfogásaként fognak ránk emlékezni késõbb a dzsungellakók. Persze nem akarom én túldramatizálni a travellerekre leselkedõ veszélyeket ezen a festõi szigeten, nem azt akarom sugallni, hogy halált megvetõ bátorságra van szükség Borneóra utazni, hiszen az emberszabású majmok hálistennek jól elvannak a vega koszton, és manapság már a fejvadászok se vadásznak emberfejekre, legalábbis az útikönyvek ezt irják. Na de mi van, ha ezek ott a dzsungel mélyén magasról tojnak arra mit irnak róluk a nagyokos fehéremberek, és még mindig úgy élnek, ahogy évszázadokkal ezelõtt? Nincs mese, legjobb utánajárni személyesen a dolognak.
Borneóra eljutni egyébként elég egyszerû, és olcsó is. Ausztráliából legalábbis. Én például vettem egy 150 dolláros repjegyet Darwinból (Észak-Ausztrália) Johor Bahruba Malájzia) a fapados Air Asia járatára, amivel röpke 3 és fél óra alatt átjutottam az ausztrál kontinensrõl Délkelet-Ázsiába, ahonnan egy maláj géppel nem egész 2 óra alatt Borneóra lehet repülni 70 dollárból. Ez igy összeadva 7 órát se tesz ki (és kb. 35 ezer Ft-ból megvan, ami az ausztrál farmon 2 napi keresetem), hogy én mégis 14 óra alatt értem Borneóra, annak az az oka, hogy Johor Bahru repterén 7 órát kellett várnom a csatlakozásra. Na ja, a fapadosok azért is olyan olcsók, mert általában olyan idõpontokban indulnak/érkeznek (késõ este, kora hajnalban), amikor a továbbutazás csatlakozására 5-10 órát is kell várakozni. Na de ez egy vékonypénztárcájú idõmilliomosnak, mint én, ideális, ráadásul még szállásra se kell aznap este költenem, majd alszom a reptéren. Igy is lett, este 10-re érkeztem meg Johor Bahruba, reggel 5-kor indult a gépem, és mivel a repterekrõl elég macerás és drága bejutni a citybe, ezért nem is pazaroltam erre idõt, pénzt és energiát, hanem igyekeztem kényelmes alvóhelyet találni a meglepõen barátságos kis maláj repülõtéren. Elõször még valami elemózsiát is fel kellett hajtanom, mert ugyebár a fapadoson, amivel iderepültem, nem volt se pia-, se kaja-felszolgálás, és élelmiszert se nagyon lehet egyik kontinensrõl a másik kontinensre vinni, az ausztrálok vámosok meg különösen szigorúan veszik ezt. Na persze azért benne “felejtettem” a hátizsákomban egy kis rágcsálnivalót vésztartaléknak, nehogy éhen haljak átszállás közben, de azért jól esett volna valami rendes meleg kaja is. Kellemes meglepetésemre több kis kifõzde is mûködött a reptéri várócsarnokban, inycsiklandozó, egzotikus, keleti ételválasztékkal, csakhogy már mindegyiknél lehúzták a rolót, 10-kor záróra volt, 5 perccel csúsztam le a nagy zabálásról. Vagy mégsem? Reménykedve cserkésztem be az egyik maláj kiszolgálólányt, aki már a kasszát standolta éppen, és mikor elõadtam szerény kérésemet valami ehetõ maradék iránt, akkor õ -mi sem természetesebb- simán kinyitotta csak nekem a boltot, elsorolta a választékot, majd elkészitette nekem a kért ételt, frissen sült garnélarákot piritott rizzsel. És mindezt kedvesen mosolyogva, és ami nem elhanyagolható, mindössze 5 ringgitért (1 maláj ringgit kb.60 forint)! Na ezt (is) szeretem Ázsiában, vendégszeretõ, és piszok olcsó. Miután degeszre tömtem magam, még leguritottam egy hideg sört is, amit az ausztrál horror sörárak miatt nem sûrûn tettem az elmúlt másfél évben, kivéve, mikor félévente átugrottam Ázsiába dõzsölni. Aztán a várócsarnok egyik csendes zugában végigdõltem egy padon, lábamat -biztos, ami biztos- a hátizsákomra helyeztem lopásvédelemként, majd elmerültem egy általam kreált majmos-bennszülöttes álomba. Mire reggel 5-kor felkeltem, már túlvoltam 1-2 veszélyes dzsungelkalandon, és a mellettem levõ padok is megteltek indulásra váró utasokkal, akik kiváncsian méregettek. Ami igaz, az igaz, nem igazán olvadtam bele a tömegbe, én voltam az egyetlen fehérember, bár már eléggé napbarnitott ugyan, de a helyi felhozatal azért simán kenterbe vert barnaság terén, na meg az öltözködésünk is eltért kissé. Javarészt malájok voltak, õk meg többnyire muszlimok, a nõk szines leplekbe csavarva, viszont a csador errefele nem elõirás, hálistennek. A Borneón élõ nem-muszlim maláj bennszülötteket dayak-nak hivják, de õk nem igazán utazgatnak repülõvel, elvannak a dzsungelben. Több, mint 200 dayak-törzs él Maláj-Borneón, akik még megõrizték nomád életmódjukat, szemben a Malájziában élõ bennszülöttekkel, akik többsége mára beolvadt a modern urbánus társadalomba, és kivonultak az erdõkbõl a nagyvárosokba.
Annyit még nem árt tudni Borneóról, hogy a sziget kétharmada Indonéziához tartozik, akik sajnálatos módon nagy iramban buldózerolják le az esõerdõket, szemben Malájziával, akik nagyobb hangsúlyt fektetnek a környezetmegóvásra, (na persze ott is van fakitermelés, fogynak az erdõk, de kisebb mértékben), igy a hozzájuk tartozó borneói területen ma is szinte háboritatlanul élnek az orangutánok és bennszülöttek az erdõk mélyén. Ezért is választottam Maláj-Borneót úticélomul. Evvel együtt is még épp hogy idõben vagyok, hogy természetes élõhelyükön láthassak pár szabadon élõ orangutánt, ugyanis 2015-re állitólag már teljesen kihalnak a nagymértékû erdõpusztitás következményeként, Malájziában és Indonéziában egyaránt. (Nem beszélve 2012-rõl, amikor a maják szerint fordul a kocka, eljön, aminek jönnie kell.) Mindenesetre addig is megnézem magamnak ezt a Maláj-Borneót, amig tehetem, ráadásul ide drága vizum sem kell, nem úgy, mint Indonéz-Borneóra, a repjegy is olcsóbb ide, meg minden fele annyiba kerül, mint Indonéziában, szóval jobban passzol a pénztárcámhoz is a maláj terület. Na de hagyjuk most a piszkos anyagiakat, emelkedjünk inkább magasztosabb régiókba, s nézzük mi széppel s jóval gazdagodik lelkünk egy borneói utazás során.
Hát én speciel életem legszebb nõjét a borneói járaton láttam meg egy maláj stewardess személyében. Már maga a repülõgép is lenyûgözött a méretével, olyan kicsi volt kb., mint a pesti 7-es busz, hát ezt simán elfújja a szél -gondoltam-, de ez persze csak fokozta az izgalmamat. A beszállásnál nem szaroztak helyre szóló jeggyel, oda ülsz, ahova akarsz, mondom, mint a 7-es buszon, avval a különbséggel, hogy itt volt is ülõhely elég. Miután ügyes helyezkedéssel elfoglaltam helyemet az ablak és egy kövér indiai asszony között (gyorsabb voltam, megelõztem, evvel gondolom be is loptam magamat a szivébe), egyszercsak megjelent Õ. Nem vitás, a Világ legszebb nõjét pillantottam meg, ráadásul egyenesen felém tartott kecses gazella-járásával, majd megállt elõttem, lopva az ágyékomra pillantott, a kis huncut, nézzenek oda, ebbõl még lehet valami, micsoda egy mázlista alak vagyok, beszarás. “Vagy õ, vagy senki!”-adtam ki magamnak az ukázt, de hamarosan be kellett látnom, hogy hiú az ábránd, mert egy udvarias “Kérem kapcsolja be a biztonsági övet!” felszólitásnál és egy kedves mosolynál többet nem tudtam kihozni a helyzetbõl, de ezt még a kövér indiai nõ is elérte a szépséges stewardessnél, mert hogy a légi személyzet egyik bájos tagja volt az, aki megbabonázott, de mire ezt konstatáltam, már másik utassal bazsajgott, a céda. Na ez is megvolt, mégsincs este, sõt, még reggel 6 sincs, és már túl vagyok egy szerelmi csalódáson, (máskor ilyenkor még fel se keltem), mozgalmas és tartalmas lesz a mai nap úgy látom, nyugtáztam elégedetten, majd kényelmesen hátradõltem, az ablakon át néztem az elsuhanó tájat, átadtam magam a felszállás élvezetének. Általában a felszállás és a leszállás az, ami egy kis adrenalin-löketet okoz a repülõútak alatt, (meg esetleg egy gépeltéritõ arab terrorista, de eddig olyanhoz még nem volt szerencsém), most viszont a gép méretébõl és a légköri viszonyokból adódóan kellemes borzongással liftezett a gyomrom a majd’ 2 órás hullámvasútozás egész ideje alatt, himbált a szél minket, mint egy papirsárkányt. A leszállás se volt zökkenõmentes, már ami a kuchingi leszállópálya bukkanóit illeti, dehát istenem, Kuching nem egy világváros, hanem a borneói Sarawak tartomány fõvárosa, kb. akkora, mint Bátonyterenye, csoda, hogy egyáltalán van repülõtere. A dzsungelekkel körülölelt folyóparti település azért persze nem egy álmos kisváros, nyüzsgõ élet fogadott, a helyiek és a travellerek (utóbbiak csak mutatóban), a piacokon, bazárokban forgolódtak, a számtalan utcai étkezdében falatoztak, vagy a folyóparti sétányon korzóztak. Miután a Lonely Planet útikönyvbõl kinézett legolcsóbb hostelben lepakoltam a cuccomat és vettem egy frissitõ zuhanyt, nekivágtam a környék feltérképezéséhez. Kezdésként mindjárt az elsõ sarkon betoltam egy nagy tányér méregerõs kókusztejes laksát egy pici kifõzdében. Ez a sûrû leves még Ausztráliában lett az egyik kedvenc étkem, ahol a tradicionális, félig átsütött, véres, iztelen, rágós steakek helyett inkább az ázsiai étkezdék választékában leltem örömömet. A laksát lehet kérni hússal, rákkal, vagy csak zöldséggel, és rizstésztával is jól meg van pakolva a kókusztejes, kurkumás, korianderes, currys lé, úgyhogy a kanál is megáll benne, meg bennünk is az ütõ az elsõ falat után, mert persze a chillit se spórolják ki belõle. Miután megtöltöttem a bendõmet, és egyúttal fertõtlenitettem is a gyomromat a baktériumölõként is jól funkcionáló erõspaprikával, belevetettem magam a bazár forgatagába. Ott még teletömtek az árusok a kostolóként rámtukmált édességeikkel, úgyhogy a desszert is megvolt ezáltal, már csak le kellett öbliteni valamivel a torkomat, úgyhogy le is teszteltem a borneói sörfelhozatalt, ami nem túl széles (maláj meg szingapúri nedû), viszont finom és olcsó.
Aztán betértem az épp utamba akadó “National Park & Wildlife Office”-ba, ahol a dzsungellátogatáshoz szükséges engedélyeket lehetett beszerezni. Úgyanis nem úgy van ám, hogy fogjuk magunkat és becsörtetünk az erdõbe, fogócskázunk az orangutánokkal, aztán este bekopogunk az elsõ kunyhóba és szállást kérünk az ott lakó bennszülöttektõl. Illetve tulajdonképpen abszolút igy van, csak elõbb irásos engedélyt kell kérnünk a városi hivatalban, aztán szabadon eltévedhetünk a dzsungelben, menekülhetünk a fogócskázni vágyó orangutánok elõl, és este betoppanhatunk a vacsorázó fejvadászok hajlékába is, ha van hozzá bátorságunk. Borneón ugyanis tulajdonképpen az összes esõerdõ, a benne élõ vadállatokkal és bennszülöttekkel együtt természetvédelmi területté van nyilvánitva (Nemzeti Park, Vadas Park), ahova csak engedéllyel (és egy nem túl drága belépõjeggyel) lehet bemenni. A fejvadász törzsek szálláshelyéül szolgáló “longhouse”-okba is ellátogathatunk egy külön engedéllyel (ami viszont ingyenes, úgyhogy nem is értem miért nem tolongtak érte a turisták, én voltam az egyetlen igénylõ a héten), ahol még étkezhetünk és alhatunk is a bennszülöttekkel együtt, feltéve ha le merjük hunyni a szemünket a mennyezetrõl dekorációként lelógó mumifikálódott emberkoponyák alatt. Miután beszereztem minden okmányt a dzsungeltúrához, még megtudtam, hogy a “longhouse”-okba (ami egy cölöpökön álló irdatlan hosszú faház, amiben benne lakik az egész törzs!) tulajdonképpen szervezett túrákkal viszik a látogatókat, min. 2 fõ jelentkezõ esetén egy bennszülött idegenvezetõ kalauzol el minket jó pénzért, amit itt az irodában lehet befizetni. De egyénileg is összehozhatok magamnak egy “longhouse”-látogatást -világositott fel segitõkészen a Wildlife
Office alkalmazottja- nem muszáj csoportos túrára befizetnem, de õ ezt nem igazán javasolja senkinek. Az nem baj, nekem attól az még pont jó lesz, elõször is ingyen van, másodszor meg amúgy se szeretem a csoportos szervezett utakat, túrákat. Nem szeretem, ha mások irányitanak, beosszák az idõmet, mikor, mit csinálhatok, nekem ne csinálja meg más a programomat, azt jobban szeretem én összeállitani saját magamnak, az én kedvem és izlésem szerint. úgyhogy most is, mint mindig, mellõztem a fizetõs, csoportos, idegenvezetõs túrát, és maradtam a jól megszokott egyéni partizánakciónál. Arra azért ügyelnem kell -világositott fel a helyi informátor- , hogy meghivás nélkül ne toppanjak be a bennszülöttek otthonába csak úgy váratlanul, mert az nemcsak nagyfokú udvariatlanságnak számit, hanem adott esetben tragikus következményekkel is járhat. Ugyanis ha véletlenül épp megzavarok valami törzsi rituálét, neadjisten egy gyászszertartást, azt a helyiek nagyon rossz ómennek tartják, ami katasztrófát hozhat a törzsre, de ha esetleg rájuk nem is, a hivatlan betolakodóra mindenképpen. Úgyhogy a legokosabb, ha elõbb megismerkedek valamelyik bennszülöttel a piacon például, ahova õk is eljárnak adni-venni, és ha szimpatizál velem, akkor úgyis meghiv az otthonába, mert alapvetõen õk nagyon vendégszeretõek. És mivel nekik ugyanolyan egzotikus egy európai fehérember, mint nekem egy borneói bennszülött, ezért nagy örömmel visz haza a vendéglátó egy messzirõl jött idegent, és szinte eldicsekszik vele a többieknek, hogy neki milyen érdekes barátja van. Arra azért figyeljünk, hogy ne felejtsünk el valami apró ajándékot vinni a vendéglátó családnak, ellenkezõ esetben nem csak magunkra, hanem vendéglátónkra is nagy szégyent hozunk. És bár manapság már nem feltétlenül vérrel mossák le a szégyent, mint egykoron, de azért jobb nem magunkra haragitani ezeket a kedves embereket, akiknek még ma is az ellenségeik levágott és mumifikálódott fejeivel van kidekorálva a házuk. Ezt egyébként már nem a “Wildlife Office”-ban mondták, hanem saját magam vehettem szemügyre testközelbõl pár nap múlva, ugyanis egy félórás piaci körséta után valóban sikerült kieszközölnöm egy vacsorameghivást a körülöttem lebzselõ barátkozni vágyó benszülöttektõl. Már csak az okozott némi aggodalmat, hogy nehogy véletlenül engem szánjanak desszertnek, mint ritka finomságot, fehérember kandirozott mandarinzselében, áfonyaszósszal. Bár már inkább barna voltam, mint a Chokito, ami “ronda és finom” ugyebár, de õket még feltehetõen nem befolyásolta a blõd nyugati relkámszlogen, igy aztán feltehetõen nem lesznek rámgerjedve. Na mindegy, valamiért úgy éreztem, hogy nincs mitõl tartanom. Tartsanak inkább õk tõlem, hehe. És igy is lett. Rájuk hoztam a szivbajt. Illetve csak egyikükre, de arra nagyon.
Na de ne vágjunk a dolgok elibe, kezdjük az elején. Kezdetben vala az õsrobbanás… Na jó, ennyire azért ne menjünk vissza.
Tehát… miután a nagy és nehéz hátizsákomat a kutchingi hostelben hagytam megõrzésre, egy könnyû kis tarisznyával és egy tele kulaccsal útra keltem a dzsungel felé. Pontosabban vizre szálltam, ugyanis a leggyorsabb és legbiztonságosabb közlekedési mód errefelé a hajó. (Már amikor nem süllyed el a túlterheltségtõl.) A Rejang folyón felfele haladva 8 óra alatt értük el Kapit városát. Ide jártak be a dzsungellakó bennszülöttek piacozni, adni-venni, csereberélni. Már ahogy megálltam az elsõ árusnál alkudozni pár darab, általam eddig még sosem látott gyümölcsre, egybõl körbevett néhány lengén öltözött õslakos, akik elõbb megpróbáltak turistaáron (értsd: baromi drágán) rámsózni pár törzsi ékszert, de miután értésükre adtam, hogy én nem a Balek Tours-szal jöttem, nem az a tipus vagyok, akit meg lehet fejni, hamar felhagytak a bizniszeléssel és csak szimplán barátkozni kezdtek. Tiz perc alatt 3 meghivást is kaptam, úgyhogy gyorsan le is paktáltam a legszimpatikusabb kannibállal, mielõtt összevesznek rajtam, hogy melyik vihet haza vacsorára. újdonsült barátom is az Orang Ulu, azaz “Folyami Ember” törzshöz tartozott, (az OrangUtan egyébként meg “dzsungel-ember”-t jelent), akik a folyó menti településekben laktak, halászattal, vadászattal és emberevéssel foglalkoztak, bár ezutóbbival állitólag már jóideje felhagytak. Ezt azért úgy gondoltam nem árt tisztázni vele, mielõtt elfogadom a meghivását, úgyhogy finoman puhatolózni kezdtem nála: “Na és esztek még emberhúst, Bélám?” Tényleg igy hivták, csak e-vel mondta, Bela. Találkoztam már japán lánnyal is, akit meg Marinak hivtak. Úgy látszik a hunok jó messzire elkalandoztak anno, aztán mindenhol jól becsajoztak, hehe, elvetették a õsmagyar magot. Na szóval, Béla, a borneói fejvadász megnyugtatott, hogy nincs mitõl tartanom, emberhúst nem esznek, sõt, nem is ettek soha. Õk ugyanis csak az ellenségeik fejét vágták le, (és õrzik még a mai napig is), és a test többi részébõl se csináltak szaftos pörköltet vacsira. És egyáltalán nem lakmároztak be az annak idején hozzájuk érkezett és rejtélyes módon eltünt misszionárusokból sem, hanem csak feltrancsirozták õket apró darabokra, azokat meg elásták külön-külön, jó messzire egymástól, igy tartva távol maguktól a gonoszt. Legfeljebb egy-egy apró falatot nyeltek le a megölt ellenségeik testébõl, de azt se az ize miatt, hanem, hogy az ellenfél ereje bennük éljen tovább. úgyhogy megnyugodhatok, nem fognak felfalni. Legrosszabb esetben is csak felnyársalnak, aztán elásnak. Hurrá, ez jó hir, akkor mehetünk is. Mivel Béla már törzsi területen lakott, ahova csak engedéllyel lehetett ellátogatni, ezért elõbb a helyi Resident Office-ban kellett beszereznem a hivatalos pecsétes papirt, ami az õslakosok lakta övezetbe való belépésre jogosit, miután ezt simán (és ingyen) megkaptam, csónakba szálltunk és a folyón továbbhaladtunk felfele kb. 4 órát, mire megérkeztünk Belagába. Addigra nagyjából meg is tanitottam Bélát magyarul, mert az angollal kissé hadilábon állt, a saját nyelve meg úgy tünt kb. 5 szóból áll, legalábbis ennyit ismételgetett felváltva, kissé leredukálva igy az esélyét egy jóizû beszélgetésnek. Úgyhogy kénytelen voltam bõviteni a szókincsét pár magyar kifejezéssel, és ugyan az Anyám tyúkját még nem tudta hibátlanul elszavalni, de már gondolkodás nélkül vágta rá a tüsszentésem után, hogy “egész seggedre”. Aztán az este folyamán ezt még sokszor gyakorolhatta, minden egyes koccintásunk után, ugyanis miután bemutatott otthon a családjának, elõkerült a jóféle hazai vegyesgyümi, muszáj volt pertut innom az egész bagázzsal. Fura érzés volt kóválygó fejjel néznem a pislákoló gyertyafényben a mennyezetrõl lelógó emberkoponyákat, meg a körülöttem vigyorgó és értetlenül karattyoló kannibálokat, nem szivesen élnék itt át egy “bad trip”-et, jó kis halálfélelemmel megspékelve, infarktussal a végén. De a piától csak jókedvem lett hálistennek, ha fortyogó üstbe raknak, akkor is csak röhögtem volna szerintem. A pecó, ahol elszállásoltak, egy tipikus “longhouse” volt, azaz egy cölöpökön álló, hosszú (kb. 25 méteres) faház, egyik hosszanti oldalán nyitott terasszal, ott zajlott a társasági élet, másik oldalán meg a tulajdonképpeni lakások, minden családnak külön-külön, de a helyiségek egybenyiltak, szóval átjárás volt mindenhova, mindenkinek, egy nagy közösségi szállás volt, egy komplett kisebb törzsnek (kb.50-60 embernek) a lakótere. Minden családnak külön tûzhelye volt, de legtöbbször együtt étkeztek kint a teraszon mind az 50-en, fõleg mikor vendég volt, akkor mindenki meg akarta osztani a legjobb falatokat az idelátogató jószándékú idegennel, úgyhogy engem is kinálgattak minden földi jóval, többek között sült bogarakkal, fõtt gilisztával, nyers csigával, mennyei lakoma volt. Ittam is közben, mint a gödény, hogy lekisérjem a néha visszafele csúszó (mászó) fimom falatokat. Nem mondom, hogy jóllaktam, de berúgnom sikerült, részegen meg már úgysincs étvágyam. Másnap regenerálódás és méregtelenités céljából egy dzsungeltúrának álcázott fitness-napot tartottam, úszás, fáramászás, célbalövés, birkózás, majd futás haza a hülye majmok elõl, megvolt a komplett öttusa. A nagy érdeklõdéssel várt találkozás a vadon élõ orangutánokkal nem sokat váratott magára, az elsõ párórás erdei eltévedésem folyamán már körbe is vettek egy tisztáson, mint a cigányok egyszer a nyóckerben, nem tudtam, hogy verekedni vagy játszani akarnak, de a majom az haver, és szerencsére õk is ezt gondolták rólam, úgyhogy békén hagytak.
Elmutogattam nekik ki vagyok és honnan jöttem, szerintem azóta is a megoldáson törik a fejüket. Majd egyszer visszanézek hozzájuk, hátha még ott vakarják a kobakjukat. Fényképezni sajna nem igazán lehet õket közelrõl, mert kameraérzékenyek, mint egynémely hires sztár, simán odajönnek is kikapják az ember kezébõl a fényképezõt. De kiváncsiságból elvesznek bármit az embertõl, ami felkelti az érdeklõdésüket, láttak már baseball-sapkában flangáló majmot is, esernyõvel a kezében. Hát meg is érdemli az a pórul járt hülye japán turista, aki az esõerdõbe -biztos ami biztos- esernyõt hoz megázás ellen. Hál’istennek nekem semmi kellemetlen afférom nem volt a szõrös emberszabásúakkal, bár volt amelyik rámhozta a szivbajt a hülye hadonászásával, de ezt leszámitva jól kijöttem velük. Akárcsak a félelmetes hirû fejvadászokkal, akik nem hogy nem bántottak, de még majdnem én vadásztam le egyiküket véletlenül, mikor a fúvócsövezést gyakoroltatták velem. Mit csináljak, félrehordott a fegyver, és a céltáblául szolgáló ananász helyett az egyik ott sertepertélõ bennszülöttet találtam majdnem el. A többiek jót röhögtek, de az áldozatom kissé a szivére vette a dolgot, azt hitte én vagyok a kaszás, aki eljött most érte, hogy átvigye a túlvilágra, rendesen berezelt a fickó, láttam, hogy komolyan tart tõlem. Megsajnáltam szegényt, úgyhogy megnyugtattam, hogy ha ad egy üveg rizspálinkát, akkor kap egy kis haladékot és csak jövõre viszem el. Hiába na, az a vajszivem, az fog a sirba vinni. Egyébként éppen rizsszüret volt, ilyenkor minden faluban a helyi sámán esténként rituális szertartás keretében adott hálát az isteneknek a bõ termésért és reggelig tartó transzba hajló dobolások és táncolások folytak, meg rizspálesz orrba-szájba, ebbe csöppentem éppen bele, én szerencsétlen pára. És ha ez még nem lenne elég, véletlenül az ottlétemkor zajlott a 3 napos Rainforest Worldmusic Festival is, thai, maláj, indiai, marokkói, mexikói, japán, kirgiz és helyi bandákkal, úgy látszik megint jókor voltam jó helyen, fene a pofámat. Már csak azt volt nehéz ebben a közegben elképzelnem, hogy pár hét múlva majd a szentendrei HÉV-en lógva stresszelem magam és lesem a kallert, aztán meg a békásmegyeri rabszolgatelep aluljárójából próbálok kievickélni a sodró tömegbõl és ballagok haza egy csokor rózsával anyámat meglátogatni. Pedig pont igy történt pár hét múlva, (a rózsát leszámitva, vittem helyette borneói falvédõt, meg maláj köntöst, meg thai csecsebecséket), na de addig még történt egy s más. Például megnéztem egy erdei “Wildlife Rehabilitation Centre”-t, ahol az orvvadászok csapdáiból és erdõtüzekbõl kimentett sebesült állatokat és az elpusztultak elárvult kölykeit (fõleg orangutánokat) rehabilitálták. A menhely el se volt keritve, úgyhogy az állatok szabadon elkóborolhattak bármikor, de etetésre mindig visszajártak, sokszor még a felépülésük után is hónapokig, akár évekig. Na ja, az ingyenkaja mindig vonzó, Spanyolországban anno -miután egyszer lenyúlták az összes pénzemet- én is rájártam a hajléktalanszállók ingyenkonyháira, hónapokig elvoltam a homeless-koszton, (ami egyébként elsõ osztályú volt, 3 fogásos, a végén desszert meg kávé, komolyan!), és alvóhely is mindig akadt ezekben az intézményekben, amiket általában valamilyen keresztény misszió mûködtetett. De ne ám valami lepukkant csövestanyára gondoljatok, inkább szállodák voltak ezek, sokszor egyágyas saját szobával. Úgy utaztam be Katalóniát és Andalúziát, hogy kajára meg szállásra egy fillért se kellett költenem, miközben összegyûlt annyi pénzem az utcazenélésbõl, amibõl aztán eljutottam a Kanári-szigetekre is, ahol -ki hinné- szintén vannak ingyenkonyhák a rászorultaknak, tehát kajára továbbra se volt gondom, 5 csillagos hotel helyett meg ott volt a tengerpart megszámlálhatatlanul sok csillagú égboltja alatt elterülõ padlófûtéses, panorámás lakosztályom, azaz a meleg homokra teritett, tengerre nézõ hálózsákom, szóval fenékig tejfel volt, ki is húztam akkor egy telet a kellemes +25 fokban. Na de az egy másik történet, majd benne lesz a könyvemben az is, most viszont térjünk vissza Borneóra, volt ott még élményem bõven.
Na szóval, miután megetettem pár rehabilitációs fázisban lévõ elárvult orangutánkölyköt, ellátogattam egy hétre a Bako National Parkba, ami tulajdonképpen egy hegyekkel és tengerparttal határolt hatalmas esõerdõ volt, folyókkal, patakokkal, vizesésekkel, és gazdag élõvilággal, köztük a nagyon ritka “proboscis” majommal, melyek hosszúra nyúlt piros orrukkal igen vicces látványt nyújtottak. Saját megfigyeléseim alapján arra a féltudományos következtetésre jutottam, hogy nem igen ajánlatos kinevetni ezeket a groteszk ábrázatú lényeket, mert igen zokon veszik, némely depresszióra hajlamos példány még képes elbújdosni is szégyenében, mig az aggresszivabb egyedek nem átallnak bõsz támadással revansot venni az általuk gúnyosnak itélt kacagásért. És hát valljuk be õszintén, hatalmas termetük és hegyes fogaik alapján valószinûleg mi húznánk a rövidebbet, hacsak nem hordunk magunknál egy Magnumot vészhelyzet esetére. Aztán persze lehetséges, hogy ez a fajta viselkedés nem általános faji jellegzetesség náluk, és csak nekem volt szerencsém kifogni pár gyengébb idegzetû hisztérikus példányt. Majmokkal egyébként rendesen el volt látva a környék, fõleg makákókkal, lépten-nyomon beléjük botlott az ember. Engem egyszer napfûrdõzés közben leptek meg egy elhagyatott, néptelen öbölben, ahol egy frissitõ úszás után kifeküdtem a parti sziklákra egy szál nudliban. Egyszercsak észrevettem egy csapat makákót, ott korzóztak a parton a viz szélén, egy termetes him, látszott õ a falkavezér, mögötte meg a háreme, pár kisebb testû nõstény, meg a kölykeik, rákokat, csigákat kotorásztak ki a vizes homokból és nagy élvezettel eszegették õket. A kicsik egybõl játékosan ugrándozva körbevettek, a nõstények érdeklõdve méregettek, a családfõ viszont az övénél nagyobb férfiasságomat meglátva éktelen haragra gerjedt, (na persze nem volt nehéz méretben leköröznöm egy félméteres majom párcentis fütykösét), nyilván riválist látott bennem, és meg akarta mutatni az asszonyainak, hogy õ a domináns him. Éktelen rikoltozással, széles hadonászással és éles fogait csattogtatva rontott nekem bõszen a féltékeny macho, és normális esetben, ha felöltözve és cipõben vagyok, akkor nincs semmi gáz, egy jól irányzott szabadrúgással a partvonalon túlra emeltem volna a kis méregzsákot. De pucéran védtelennek és sebezhetõnek éreztem magam, fõleg ágyéktájon, hiszen egy megfelelõen elhelyezett harapásával búcsút inthettem volna életem hátralevõ részében a szexuális örömöknek, a családalapitásról, utódokról már nem is beszélve. Úgyhogy szégyenszemre kénytelen voltam meghátrálni a kis mitugrász elõl, de ettõl fogva mindig egy méretes husánggal jártam-keltem, hogy a hasonló inzultusokat megfelelõen tudjam kezelni.
Másnap aztán, mikor újra megjelentek kedvenc nudista fürdõhelyemen, egyik kezemben a saját szerszámomat, másikban a faágat lóbálva ráüvöltöttem a vezérre: “Na gyere csak ide kukimuki, lássuk ki a tökösebb legény a beachen!”. Megdöbbenve meredtek rám, látszott nem szoktak hozzá ilyen reakcióhoz kultúrált fehérembertõl, aztán gyorsan nagy ivben kikerültek, a nõstények még kacéran hátrapillantgattak, de férjuruk 1-2 sallerral tovább terelte õket. Azért pár nap múlva még bosszút állt a kis rohadék, bár nem vagyok biztos benne, hogy tényleg õ nyúlta le a kajámat a szálláshelyemrõl. Ami egyébként egy nagyon hangulatos és olcsó camping volt, többágyas kis faházak elszórva a fák között, egy kantin, ahol olcsó meleg ételt és hideg üditõt meg sört árultak, egy fedett teraszos étkezde a vizparton, ahova kiülve esténként vacsora közben lehetett bámulni a naplementét, és volt egy közös vizesblokk, zuhanyzókkal, wc-kkel, meg egy nagy hûtõszekrénnyel, amibe a vendégek berakhatták a romlandó elemózsiájukat. És ahonnan nekem eltünt egy fél rúd csipõs kolbászom. Elõször a takaritóra gyanakodtam, mert a rajtam kivül ott tartózkodó pár nyugati traveller közül én voltam a legcsóróbb, igy nem valószinû, hogy a sokkal vastagabb pénztárcájú ausztrál, meg amerikai az én kolbászomra szorulna rá, ellenben a sóher maláj személyzet, akik nincsenek túlfizetve, talán szabad prédának tekintik a vendégek egynémely dolgait. Mikor a takaritónõtöl megkérdeztem, hogy nem tudja-e hova tünt a kajám a hütõbõl, azt válaszolta, biztos a majmok csórták el. Na persze, ne széditsél már, jön a majom este, fején álarc, kezében feszitõvas, meg egy nagy zsák a szajrénak, mint a karikatúrákban és rajzfilmekben a tolvaj-karakter, kinyitja a konyhaajtót, aztán még kinyitja a hûtõszekrényt is, meg a benne levõ fiókokat, elpakolja az értékes dolgokat, (tehát még válogat is), ugyan már! Pedig tényleg! Na jó, álarc meg egyéb eszközök nélkül, de pár napra rá tényleg a saját szememmel láttam, mikor egyik este osontak be a konyhába, simán kinyitották a kilinccsel az ajtót, (ami persze nem nagy kunszt, a kutyám, meg a macskám is megcsinálta), de a hûtõszekrény se okozott nekik akadályt, lehetett már benne gyakorlatuk, nyilván naponta rájártak. Nem is tettem utána bele semmit, meg szóltam Carlosnak és Dave-nek is, a szobatársaimnak, hogy mi az ábra a hûtõvel.
Egy négyágyas kis faházban laktam egy hétig, három napig csak magam voltam, aztán elõször a spanyol Carlos lett a szobatársam, majd másnap megérkezett Dave Amerikából, úgyhogy pár napig együtt kóboróltunk a dzsungelben, meg esténként együtt söröztünk a teraszon. Aztán õk továbbindultak az útjukon, Carlos ment Indiába, Dave meg Ausztráliába, (az esti beszélgetéseink során ki is faggattak rendesen az ottani tapasztalataimról), végül nekem is letelt az idõm, indulnom kellett haza, várt már jóanyám, a szeretteim, a VHK, na meg várt a mocsok, a szürkeség, a kilátástalanság, lehangoltság, arrogancia és ostobaság, amivel szinte nap mint nap szembesül otthon az ember. Azért, hogy még egy kicsit húzzam az idõt a hazaérkezésig, nem ám felültem egy Budapestre vagy Európába tartó repülõre, hanem elõbb elrepültem Kuala Lumpurba, ott végigzabáltam az összes olcsó étkezdét még utoljára, aztán végigbuszoztam fél Malájzián és Thaiföldön át Bangkokig, ahol összehaverkodtam egy német traveller sráccal, aki egy saját pálmakunyhó-pubot és étkezdét akart nyitni Ko Pha-Ngan szigetén. Miután elárultam neki, hogy melyik ausztrál farmon tudja megkeresni rá a pénzt adómentesen egy év alatt, hálából bevett társnak, majd én csinálom a lángost, halászlét, meg lecsót, prezentálom a magyaros konyhát, meg dobolok esténként a nálunk sörözõ vendégeknek, árulunk majd nagyfröccsöt, meg Unicumot is, ami ritkaság errefelé, szóval igazi kuriózum lesz a mi kis beach-bárunk egy thai szigeten. Na igen, ahogy azt Móricka elképzeli. De akár egyszer még össze is jöhet, sose lehet tudni, a kontakt megvan. Mindenesetre Stefánnal, újdonsült üzlettársammal jól berugtunk egy bangkoki kocsmában a jövõbeni sikeres vállalkozásunk örömére, aztán õ ment tovább a thai-körútján, én meg miután még bevásároltam bagóért kalóz CD-kbõl és DVD-kbõl, és befizettem egy utsó thai-masszázsra (az olcsó szexmentesre persze), felültem egy Kairóba tartó gépre. Egyiptomban még úgyse jártam, meg aztán ez volt a legolcsóbb verzió hazáig. Na persze Egyiptomból nem sokat láttam, tulajdonképpen csak arra volt jó, hogy kipipáljam a 37-ik országot, ahol már jártam.
Majd egy másik alkalommal, amikor több idõm lesz, akkor körülnézek a turistamentes helyeken is, most épp csak annyi idõm volt, hogy Kairóban jól eltévedjek, aztán a Niluson átkelve (persze száraz lábbal, egy hidon) még megnéztem a gázai piramisokat, beköszöntem a fáraóknak, lepacsiztam a nagy cicussal, a méltóságteljes nyugalmat árasztó Szfinx-szel, és már indult is a gépem Budapestre. A kairói repülõtéren már belefutottam magyarokba is, akik messzirõl felismerhetõek gagyi, izléstelen öltözködésükrõl, pl. mûanyag szandál mûszálas zoknival, lehetõleg fehérrel, aminél már csak a strandpapucs-zoknival kombináció gázosabb, de arra is láttam példát délceg magyar legénytõl. A repülõn aztán még Vujity Trvutkót is láttam (remélem jól irtam le a nevét), biztos valami pokoli történethez gyûjtött anyagot errefelé is. Egyébként õ egy kiváló példa arra az aranyigazságra, hogy Isten nem bottal ver, néha csak ránk aggat egy ilyen nevet és megvan a keresztünk egy életre. Pár óra múlva mikor kiléptem a ferihegyi váróba, hirtelen tévékamerák kereszttüzébe kerültem, elõször egy pillanatra azt hittem, hogy az én érkezésem miatt van ekkora csinnadratta, már kezdtem köszörülni a torkom, hogy a mikrofonokkal felém sietõ riporterek kérdéseit szerényen elháritsam, de miután azok engem majdnem fellökve elrohantak mellettem, akkor rájöttem, hogy a nem sokkal mögöttem kijövõ Vujcsi a célpont. Egy megszeppent néger kislánnyal jött kézenfogva, késõbb megtudtam, hogy valami afrikai menekülttáborból hozta, régnemlátott apja már évek óta Magyarországon élt, és akkor jött Vujó és halált megvetõ bátorsággal kiment a lányért, a Vöröskereszt leszervezte neki az egészet, repülõ, busz, 5 csillagos hotel, teljes ellátás, és Trutykó hazaszállitotta a lányt és a világrengetõ sztorit egy nagy rakás pénzért. Villogtak is a vakuk, fotózták és faggatták a hõst, az én kis piti krokodilos, tigrises, fejvadászos kalandjaimra a kutya se volt kiváncsi.
Megkönnyebülten sétáltam tovább, utálom az interjúkat. Aztán miután beértem Pestre, leesett az állam. Persze sejtettem nagyjából, mi vár itthon, mégis döbbenetes volt a mocsok, ami fogadott. Nemcsak Ausztráliához vagy a steril Szingapúrhoz képest, de még Kuala Lumpur külvárosait se lepi el annyi szemét, mint Budapest utcáit. Lehangoló volt szembesülni a hazai viszonyokkal, Ázsia patyolat tiszta hozzánk képest, és hihetetlenül szines, itthon meg a nagy szürkeség fogadott, szürke utcák, szürke házak, szürke emberek. Tõlünk távolabb keletre az emberek egymásra néznek és mosolyognak, nálunk meg mindenki mogorván bámul maga elé, a legvidámabb barakk már nem mi vagyunk.
Úgyhogy hamar el is határoztam, hogy nem sokáig maradok, megölelgetem a szeretteimet, zenélek párat a VHK-val, és még mielõtt felélném az összes, Ausztráliában megtakaritott pénzemet, ismét útra kelek. És most itt vagyok újra az ausztrál farmon, visszajöttem, hogy egy kis pénzt csináljak az elkövetkezõ idõszakra, bejárjam az eddig még kimaradt távoli helyeket, gyûjtsem a további élményeket. És most kivételesen nem egyedül utazok, velem tartott újdonsült kedvesem, akivel hazatértem után ismerkedtem össze és aki szintén kiváncsi a Nagyvilágra, úgyhogy most van kivel megosztanom az élményeket. A gyümölcsszüreten már túl vagyunk, végetért a farmon a munkánk, következik a jól megérdemelt pihenés, pár hét múlva irány az indonéz szigetvilág, Bali, Lombok, Jáva, aztán vissza a kenguruk földjére, és a nemrég vásárolt lakóautómmal nekivágunk az itteni végeláthatatlan útaknak, keresztül-kasul átszeljük ezt a hatalmas kontinenst.
Na de az már egy másik történet lesz, úgyhogy nemsokára folyt.köv.
„Merj utazni, s meglásd, mit elhagytál érte,
Kárpótlásul másutt megtérül a bére.
Menj utazni, mert az Ég alatt
Igaz gyönyör csak az utazásból fakad.”